Réka hitetlenkedve meredt a létszámleépítési névsorra. A tekintete újra és újra végigsiklott a papíron, mintha attól remélné, hogy a betűk átrendeződnek. A harmadik helyen az ő neve állt. Legalul az aláírás: Márk D. A. Az exférje. Ugyanaz a férfi, aki három esztendővel korábban egyetlen este alatt összepakolta a holmiját, és otthagyta őt a főnöknője kedvéért – karrierre hivatkozva.
Most visszatért. Igazgatóként. És első intézkedései egyikeként kitörölte őt a cég életéből.
Pedig minden egy átlagos pénteken kezdődött. Réka hazaért a munkából, megmelegítette a vacsorát, bekapcsolta a tévét. Várta Márkot, aki ismét késlekedett, de ez nála megszokott volt: értékesítési menedzserként állandó tárgyalásokra járt, ügyfelekkel egyeztetett.
Amikor végre belépett, Réka azonnal megérezte, hogy valami nincs rendben. A férfi szó nélkül elsétált a konyha előtt, még csak nem is köszönt, és eltűnt a hálószobában. Nem sokkal később a szekrényajtó csapódásának hangja hallatszott.
Réka megtörölte a kezét a konyharuhában, és utána ment.
Márk a szoba közepén állt, előtte nyitott bőrönd hevert az ágyon. Gondosan hajtogatta bele az ingeket, öltönyöket, nyakkendőket. Mozdulatai túlságosan is begyakoroltak voltak, mintha fejben már napok óta készülne erre.
– Hová készülsz? – kérdezte Réka az ajtófélfának támaszkodva.
A férfi nem fordult meg.
– Beátához költözöm. Felajánlotta, hogy indítsunk közösen egy új projektet Szegeden. Igent mondtam.
A nő néhány másodpercig képtelen volt megszólalni. Beáta – a regionális igazgató, az ötvenes évei közepén járó, mindig kifogástalan kosztümöt viselő, tökéletes frizurájú asszony, akinek már a pillantásától is zavarba jöttek a tapasztalt kollégák.
– Várj csak… – szólalt meg végül lassan Réka. – Hozzá költözöl? Úgy értem… együtt fogtok élni?
– Igen. – Márk ekkor fordult felé. A szemében nem tükröződött bűntudat, sem megbánás. Inkább fáradt elszántság. – Negyvenkét éves vagyok, Réka. Tizenöt éve egy helyben toporgok. Beáta lehetőséget ad. A szegedi kirendeltség kereskedelmi igazgatói posztja nem kis dolog.
– Pontosan értem – bólintott a nő. – Ez azt jelenti, hogy otthagyod a feleségedet egy nálad tizenhárom évvel idősebb nőért, mert magasabb pozíciót kínál.
– Ne egyszerűsítsd le ennyire.
– Minek nevezzem akkor?
Márk felhúzta a bőrönd cipzárját.
– Ahogy akarod. A döntést meghoztam.
Réka úgy érezte, mintha belül elszakadt volna valami. Nem éles fájdalom volt, inkább tompa zsibbadás, mintha egy része hirtelen kikapcsolt volna. Tizenöt év házasság. A fiuk, Levente, aki már harmadéves az egyetemen. A közösen vásárolt lakás, a hitelek, a tervezett nyaralások. Márk egyetlen mozdulattal söpörte félre mindezt.
– Leventének te mondod el? – kérdezte halkan.
– Holnap felhívom.
– Gyáva vagy.
Márk felemelte a bőröndöt.
– Lehet. De legalább őszinte. Hazudhatnék még egy-két évig. Eljárhatnék „üzleti útra”. Talán észre sem vennéd.
– De, észrevenném – felelte Réka csendesen. – Csak nem akartam volna tudomást venni róla.
A férfi elhaladt mellette a folyosón. Az ajtóban még megállt.
– Sajnálom, Réka. Tényleg.
Azzal kilépett, és az ajtó halkan bezárult mögötte.
Az első hét ködben telt. Réka gépiesen végezte a dolgát: felkelt, bement a munkahelyére, leült a könyvelésen az asztalához, számlákat és kimutatásokat ellenőrzött. Az irodában mindenki tudott mindent. A hír, hogy Beáta elcsábította egy beosztott férjét, futótűzként terjedt. A kollégák pillantásában kíváncsiság és rosszul leplezett káröröm keveredett.
Ebédszünetben Diána a HR-ről mellé telepedett.
– Réka, hogy bírod? – kérdezte óvatosan. – Nem gondolkodtál rajta, hogy átmész egy másik kirendeltségre? Tudod, van részlegünk Sze…
A mondat ott maradt a levegőben, és Réka már sejtette, hogy a következő hetekben nemcsak a magánéletével, hanem a munkahelyi helyzetével is szembe kell néznie.