A sikeres férfi benyomását keltette, aki pontosan tudja, mit ér, és hová tart.
A hátsó sorokban halk suttogás indult.
– Ő az, igaz? Aki Beátához ment el?
– Az. Úgy látszik, nem vallott szégyent, ha most ide küldték vissza vezetőnek.
– Kíváncsi vagyok, mi lesz most Rékával. Fogadok, hogy kirúgja.
Réka nem reagált. Nem tört rá pánik, sem félelem. Inkább valami tompa ürességet érzett, mintha már túl lenne minden meglepetésen. Csak fáradtan tudomásul vette, hogy az élet megint különös tréfát űz vele.
Márk három nappal később jelent meg hivatalosan az irodában. Végigjárta az osztályokat, mindenkivel kezet fogott, rögtönzött megbeszéléseket tartott. Rékát nem hívatta, még csak rá sem pillantott. Ő pedig tette a dolgát: készítette a negyedéves kimutatást, válaszolt a levelekre, mintha minden a régi kerékvágásban haladna.
Pénteken aztán megszólalt a belső vonal.
– Réka, az igazgató úr kéri, fáradjon fel hozzá – közölte a titkárnő hivatalos hangon.
A harmadik emeleti iroda tágas volt, hatalmas ablakai a főtérre néztek. Korábban Gábor ült itt, a testes, jókedvű vezető, aki imádta az unokáiról mutogatni a fényképeket. Most Márk foglalta el a helyét.
– Foglalj helyet – intett a szemközti székre.
Réka leült, kezét összekulcsolta az ölében. Nem sürgette a csendet.
– Hogy vagy? – kérdezte végül a férfi.
– Térjünk a lényegre – felelte higgadtan. – Nem udvariasságból hívtál.
Márk az orrnyergét dörzsölte, ahogy régen is, amikor feszült volt.
– Igazad van. Átszervezés zajlik, gondolom, tudsz róla. A te pozíciód megszűnik.
– Értem – mondta rezzenéstelen arccal. – Mikortól?
– Egy hónap múlva. De kérlek, hallgass végig.
Kihúzott egy vastag borítékot az asztalfiókból, és elé csúsztatta.
– Mi ez?
– Nézd meg.
Réka felbontotta. Több irat lapult benne: hivatalos értesítés a leépítésről, amelyben a törvényes kéthavi helyett hat havi végkielégítés szerepelt. Egy ajánlólevél, Márk aláírásával. És egy meghívás a FinGroup tanácsadó céghez pénzügyi elemzői állásra – majdnem kétszeres fizetéssel.
– Ezt nem értem – emelte fel a tekintetét.
Márk hátradőlt.
– Nem tudok veled együtt dolgozni, Réka. Nem azért, mert ne lennél kiváló szakember. Pont ellenkezőleg. De valahányszor meglátlak a folyosón, eszembe jut az a nap, amikor összepakoltam a bőröndöt. És hogy mekkora ostoba voltam.
– Voltál?
– Vagyok – javította ki magát keserű félmosollyal. – Beáta másfél év után továbbállt. Talált valakit fiatalabbat, ígéretesebbet. Számára csak egy lépcsőfok voltam. Felhasznált, aztán félretolt.
Réka nem szólt. Valami halvány elégtétel-féle mocorgott benne, de gyorsan elfojtotta.
– És most? Megkönnyebbülsz, ha rendezed a lelkiismereted?
– Nem hiszem, hogy ezt pénzzel vagy kapcsolatokkal jóvá lehetne tenni – rázta meg a fejét Márk. – De tartozom neked. Egy lehetőséggel. Tíz évig ültél a könyvelésen, miközben sokkal többre lettél volna képes. Mindig is élesebb eszű voltál nálam. Csak én ezt nem akartam észrevenni.
Közelebb tolta a borítékot.
– A FinGroupnál beszéltem velük. Pont ilyen tapasztalatú embert keresnek, és készek gyorsított eljárással felvenni. Nagy projektek, valódi kihívások. Szerintem élveznéd.
Réka lassan végigsimított a papírokon. A sértettség, a düh és valami váratlan megkönnyebbülés furcsa elegyet alkotott benne.
– Azt gondolod, ennyivel helyrehozható minden?
– Nem – felelte csendesen Márk. – Kettőnk között…