A cipzár hangosan végigszaladt a táskán. Márk az asztalon hagyta a Vivientől kapott mobiltelefont és a lakáskulcsot is mellé tette. Egyetlen szó sem hagyta el a száját. Kedves mondat nem jutott eszébe, bántót pedig nem volt képes kimondani – így nevelték.
– Vivien, kérlek, ne sírj. Nem jövök vissza. Soha. Most értettem meg igazán, mennyit számít a pénz és a társadalmi különbség. Anyád sok mindenben igazat mondott. Nem is tudom, mit képzeltem… Azt sajnáltad, hogy nem született gyermekünk. Talán így volt a legjobb. Légy boldog – mondta csendesen, majd lekísérte az autójához.
Novemberben Márk bevonult katonának. Nem vezényelték messzire, így a szülei ott lehettek az eskütételen. Vivien még hónapokig próbálta felvenni vele a kapcsolatot, üzent, hívta, de Márk hajthatatlan maradt. Az elve egyszerű volt: ha valamit lezár, azt végleg lezárja.
Vivien végül a fővárosba költözött. Két év elteltével férjhez ment.
…Azóta tizenegy esztendő suhant el. Márk öt éve nős. Egy kétgyermekes asszonyt vett feleségül, akivel közös fiuk is született. Saját vállalkozást indított: az unokatestvérével lakásfelújításokkal foglalkoznak, főként feszített mennyezetek kivitelezésével és egyéb belső munkákkal.
Amikor megszületett a kisfia, Márk hitelre vásárolt egy háromszobás lakást a családjának. Erika kíváncsian megkérdezte, kinek a nevére került az ingatlan.
– Természetesen a feleségemére – felelte mosolyogva. – Anya, ugye nem gondolod, hogy egy esetleges váláskor a fiam édesanyjával pereskednék a lakáson? Nem így neveltél.
Az életük alapvetően harmonikus, apró nézeteltérések előfordulnak, de melyik házasság mentes ezektől? Erika tudja, hogy a fia számára a család mindennél előrébb való.
Vivien időnként még mindig felhívja Erikát, ünnepekkor köszönti, néha meg is hívja magához, és mesél az életéről.
Márk erről mit sem tud. És talán jobb is így.
Számára Vivien már a múlt része maradt. Az első szerelem mindenkinek emlék marad…
A történet valós eseményeken alapul. A szereplők neveit megváltoztattuk.