Nóra tétován megállt az ajtó közelében, mintha nem tudná, beljebb merészkedjen-e.
– Szia… – szólalt meg halkan.
– Hallgatlak – felelte Eszter kimérten, anélkül hogy felállt volna az íróasztal mögül. – Miért kerestél?
Nóra egy pillanatig a padlót nézte, majd szinte gépiesen kibökte:
– Anya meghalt. Két hónapja. – A hangjából hiányzott minden érzelem, mintha csak egy adatot közölne. – Apa teljesen leépült. A lakás romokban, felújításra szorul. És pénz kellene…
Eszter felemelte a kezét, megálljt parancsolva.
– Elég. Mit vársz tőlem?
– Segítséget – nézett rá Nóra végre. – Tudom, hogy igazságtalanok voltunk. Tudom, hogy megbántottunk. De akkor is a testvéred vagyok. Nem fordíthatsz hátat…
– De igen – dőlt hátra Eszter a székében. – Te örököltél mindent. A lakást, a nyaralót, a garázst. Oldd meg a gondjaidat abból.
– Nem megy – remegett meg Nóra hangja. – Fogalmam sincs, hogyan kell. Soha nem dolgoztam igazán. Levente azonnal faképnél hagyott, amikor rájött, hogy a lakás jelzáloggal terhelt, és nem az enyém. Teljesen egyedül maradtam. Apa ki sem kel az ágyból… és rettegek.
Eszter a húgát figyelte, és meglepte a saját közönye. Sem szánalmat, sem haragot nem érzett. Csak ürességet.
– Tudod, Nóra – szólalt meg hosszas csend után –, én is féltem. Amikor egyetlen bőrönddel érkeztem Szegedre, és alig tízezer forint lapult a zsebemben. Amikor napi tizennégy órát robotoltam, hogy ki tudjak fizetni egy albérleti szobát. Amikor négy órákat aludtam, hogy megszerezzem a diplomát és normális állást találjak. Minden egyes nap rettegtem. De nem volt más választásom, mint talpon maradni.
– Akkor most te adj esélyt nekem is – lépett közelebb Nóra. – Megtanulom, ígérem. Dolgozni fogok, bármit megteszek…
– Elkéstél – állt fel Eszter. – Ti döntöttetek így. Számotokra én csak pénzforrás voltam. Te voltál a csinos lány, akinek majd az ölébe hullik az élet. Hát most itt az eredmény.
– De hát egy család vagyunk…
– Nem – vágta rá Eszter határozottan. – Ezt ti bizonyítottátok be. Az én családom a férjem. És a gyermekünk, aki úton van.
Nóra megdermedt.
– Gyermeket vársz?
– Igen. Három hónapos – simította meg Eszter a még alig látható hasát. – Neki meg fogok adni mindent: szeretetet, biztonságot, tanulási lehetőséget. Megtanítom rá, hogy becsülje önmagát, és ne hagyja, hogy kihasználják. Nektek pedig… sajnálom, de külön életem van. Nem áldozom fel azokért, akik csak egy pénztárcát láttak bennem.
– Tehát nem számíthatok rád? – kérdezte Nóra üres tekintettel.
– Nem – felelte Eszter, majd az ajtóhoz lépett és kitárta. – Viszlát, Nóra. Tanuld meg, hogyan állj a saját lábadra. Hidd el, szükséged lesz rá.
Nóra szó nélkül távozott. Az ajtó halkan becsukódott mögötte.
Eszter visszaült az asztalához, tenyerét a sima felületre fektette, és mély levegőt vett. Nem remegett. Nem bánta meg.
A telefonja rezgett. Márk üzenete villant fel a kijelzőn:
„Hogy vagy, szerelmem? Ebédeljünk együtt? Szeretnélek látni.”
Eszter ajkán mosoly jelent meg, és azonnal válaszolt:
„Persze. Gyere értem. Hiányzol.”
Az ablakhoz sétált. A város nyüzsgése, a folyó csillogása, a tágas égbolt látványa valami különös nyugalmat adott neki. Valahol a múltban ott maradt az a lány, aki azt hitte, hogy mindenkinek tartozik valamivel. Aki úgy gondolta, a szeretet ára az önfeláldozás.
Az a lány azonban felnőtt. Megtanulta, hogy a szeretet nem egyenlő a kihasználhatósággal. Hogy a rokoni kötelék nem jelent korlátlan kötelezettséget. Hogy a boldogság nem adósság.
Most pedig mindene megvolt, ami számít: valódi társ, valódi család, valódi jövő.
Akik pedig egyszer elárulták, kénytelenek lesznek megtanulni egyedül boldogulni.
Az ő döntésük volt. És minden döntésnek ára van.