Mintha egy évtizedeken át cipelt, ólomsúlyú hátizsák csúszott volna le a válláról.
Ekkor megrezdült a telefonja. Üzenet érkezett Leventétől, a cég pénzügyi igazgatójától:
„Milyen volt az út? Örültek a szüleid?”
Eszter a kijelzőre pillantott, és akaratlanul is elmosolyodott. Levente. Megfontolt, kiegyensúlyozott, biztonságot sugárzó férfi. Négy hónapja voltak együtt, és mellette minden természetesnek tűnt. Nem voltak játszmák, nem voltak felesleges drámák. Két érett ember, akik egyszerűen jól érzik magukat egymás társaságában.
Egy héttel korábban kérte meg a kezét. Nem térdelt le a fél étterem előtt, nem volt nagy jelenet. Csak ültek a kedvenc helyükön, egy pohár borral a kezükben, amikor Levente csendesen azt mondta:
– Azt szeretném, ha velem maradnál. Nem kötelességből. Azért, mert nélküled már nem tudom elképzelni az életemet. Leszel a feleségem?
Eszter gondolkodás nélkül felelt igennel. Nem mérlegelt, nem számolt. Egyszerűen tudta.
Most gyorsan visszaírt:
„Nem igazán. Majd személyesen elmesélem. Indulok haza.”
A válasz szinte azonnal megérkezett.
„Várlak. Szeretlek.”
Zsebre tette a telefont, kilépett az utcára. A szél jegesen csapott az arcába, de meg sem rezzent. Taxit hívott, és egyenesen a repülőtérre ment.
Ide többé nem jön vissza – döntötte el. Ebben a városban már semmi nem tartotta.
Decemberben tartották az esküvőt. Egy elegáns, vidéki szállodában, szűk körben – nagyjából harminc vendéggel: kollégák, barátok, Levente szülei. Minden kifinomult volt és ízléses. Tervezői ruha, különleges – télen szinte beszerezhetetlen – bazsarózsacsokrok, élő zene, pezsgő, meghitt hangulat.
– Biztos, hogy nem hívod meg a szüleidet? – kérdezte Levente az esküvő előtt egy héttel.
Az ágyban feküdtek, Eszter a férfi vállára hajtotta a fejét.
– Biztos – felelte halkan.
Levente gyengéden megcsókolta a haját.
– Csak azt szeretném, hogy később se bánj meg semmit.
Eszter felnézett rá.
– Sokáig azt hittem, a család sérthetetlen. Hogy a szülőknek mindig igazuk van, és mindent el kell viselni értük. Tűrni, megbocsátani, segíteni. Aztán rájöttem valamire: nem az a család, aki életet ad. Hanem az, aki szeret. Őszintén. Feltételek nélkül. Nem pénzért, nem kényelemből.
Levente komolyan nézett rá.
– Én akkor is szeretni foglak, amikor sikeres vagy, és akkor is, amikor kimerült. Akkor is, ha dühös leszel az egész világra. Mindig.
Eszter elmosolyodott.
– Tudom. Ezért megyek hozzád.
Az esküvő valóban mesébe illő lett. Fehér ruhában állt Levente oldalán, aki kifogástalan öltönyt viselt. A vendégek arca sugárzott, poharak koccantak, jókívánságok hangzottak el. Levente édesanyja – szelíd tekintetű, melegszívű asszony – a szertartás után magához ölelte Esztert.
– Köszönöm, hogy boldoggá teszed a fiamat. Rég láttam ilyen kiegyensúlyozottnak.
Eszter torka elszorult.
– Ő tesz engem boldoggá.
Az este végén kettesben álltak a szállodai szoba erkélyén. A tájat vastag hó borította, a fák ágai fehéren csillogtak a holdfényben.
– Min jár az eszed? – kérdezte Levente, miközben átkarolta.
– Azon, hogy boldog vagyok – suttogta Eszter. – Igazán boldog. Talán először az életemben.
– Akkor elértem a célomat – mosolygott a férfi, és megcsókolta a halántékát.
Ebben a pillanatban ismét rezgett a telefonja. Ismeretlen szám.
„Eszter, Nóra vagyok. Anya kórházban van. Apának pénz kell a műtétre. Kötelességed segíteni, a lányuk vagy.”
Eszter néhány másodpercig nézte a kijelzőt, majd Leventére emelte a tekintetét.
– A család? – kérdezte a férfi csendesen.
– A múlt – felelte Eszter, és törölte az üzenetet. – Most már van egy igazi családom.
Levente válasz helyett szorosabban ölelte magához. Odakint hangtalanul hullott a hó, puha takaróval fedve be a világot. Valahol, egy másik városban ismét megpróbálták ráterhelni mások gondjait. De ő már nem az a naiv lány volt, aki kötelességének érezte mindenki problémáját megoldani.
Felépítette a saját életét. A saját otthonát. A saját boldogságát.
És ezt nem engedi senkinek lerombolni.
Fél év telt el.
Eszter új irodájában ült, amely tágas volt, hatalmas üvegfelületekkel és kilátással a Szeged felett kanyargó folyóra. Az asztalán egy bekeretezett fotó állt: ő és Levente az esküvőn, sugárzó arccal.
A titkárnő óvatosan benyitott.
– Eszter, egy hölgy szeretne beszélni önnel. Azt mondja, a testvére.
Egy pillanatra kihagyott a szíve, de az arca nyugodt maradt.
– Mondja meg neki, hogy tárgyaláson vagyok.
– Azt állítja, sürgős. A szüleikről van szó.
Eszter néhány másodpercig hallgatott, majd lassan bólintott.
– Rendben. Öt perc.
Az ajtó kinyílt, és Nóra lépett be. Láthatóan megviselte az idő. A szeme alatt sötét karikák húzódtak, olcsó kabátja gyűrötten lógott rajta. A régi csillogás szinte teljesen eltűnt belőle; a helyét fáradtság, kiábrándultság és valami tompa, szürke keserűség vette át.