– …és a krími utat? – fejezte be Eszter fojtott hangon.
– Nem kértük, hogy fizess – szólalt meg halkan az anyja.
Ez az egyetlen mondat jobban fájt, mint az összes korábbi szemrehányás együtt.
– Nem kértétek – ismételte lassan Eszter. – Persze. Csak célozgattatok rá. Panaszkodtatok, mennyire nehéz minden. Én meg, mint egy idióta, azt hittem, ez így természetes. Hogy a család erről szól. Hogy segítenem kell.
– A szüleidet tisztelned kellene – csapott az asztalra az apja. – Életet adtunk neked, felneveltünk, taníttattunk. Most meg filléreket számolgatsz?
– Nem számolok én semmit – tolta hátra a széket Eszter, és felállt. – Sőt, mostantól egyáltalán nem csinálok semmit. Tudjátok mit? Rendelkezzetek úgy, ahogy akartok. Írassatok mindent Nóra nevére. Akár a csillagokat is lehozhatjátok neki az égről.
– Legalább belátod – sóhajtott fel az anyja megkönnyebbülten. – Egyébként, Eszterkém, szerettünk volna még kérni valamit… A lakásban ráférne egy felújítás. A tapéta teljesen elavult, a linóleum felpúposodott. Nem tudnál segíteni egy kicsit?
Eszter lassan megfordult.
– Tessék?
– Nóra még csak most kezdett dolgozni, nincs félretett pénze – hadarta az anyja. – Viszont most már az övé a lakás, rendbe kellene tenni. Úgy számoltuk, olyan százötvenezer forintból kijönne. Neked ez nem gond, ugye?
Mintha kifordult volna alóla a világ.
Eszter a szüleire nézett – azokra az emberekre, akiket egész életében szeretett, akikért túlórázott, akik miatt lemondott saját vágyairól. És most először nem hálát látott a szemükben, hanem hideg számítást. Rideg, érzelemmentes mérlegelést.
– A lakást Nórára hagytátok – szólalt meg különös nyugalommal. – Akkor oldja meg ő a felmerülő gondokat.
Sűrű csend ereszkedett a konyhára. Az apja összevonta a szemöldökét, az anyja már nyitotta a száját, de Eszter felemelte a kezét.
– Éveken át fejőstehén voltam számotokra. Küldtem a pénzt, segítettem mindenben, és azt hittem, ez így helyes. Hogy ez a kötelességem. Ti pedig… egyszerűen kihasználtatok. És még csak nem is próbáltátok leplezni.
– Hogy beszélhetsz így! – háborodott fel az anyja. – Hát semmi hálát nem érzel?
– Hálát? – keserű mosoly futott át Eszter arcán. – Nyolc éven keresztül én tartottam el ezt a családot. Ha ez hálátlanság, akkor rendben. Mostantól a hálás lányotok viselheti a terheket. Hiszen most már mindene megvan – lakás, nyaraló, garázs.
Nóra végre elszakította a tekintetét a telefonjáról.
– Komolyan ezt csinálod? Egy lakás miatt rendezel jelenetet? Istenem, mennyire anyagias vagy. Mindig képes vagy bolhából elefántot csinálni. Egyébként is, ebbe a lakásba szégyen lenne bárkit felhozni. Tiszta ósdi az egész, azok a virágmintás tapéták meg a linóleum… borzalom. Teljesen át kell alakítani.
– Akkor alakítsd át – felelte Eszter, és bement a szobába összeszedni a holmiját. – A saját pénzedből.
– Hová készülsz? – ugrott fel az apja. – Még nem fejeztük be.
– De igen – válaszolta Eszter, miközben ruháit a táskájába gyömöszölte. – Mostantól egyetlen forintot sem kaptok tőlem. Ha felújítás kell, kérjétek attól, aki az örökösötök lett.
– Ne viselkedj gyerekesen – próbálta megfogni a karját az anyja, de Eszter elhúzódott. – Nem akartunk megbántani. Csak Nórának most nagyobb szüksége van rá…
– Mert én csúnya vagyok, igaz? – fordult vissza Eszter. – Mert nekem úgysem lesz férjem, se lakással, se anélkül? Mindig ezt sugalltátok. Hogy Nóra a szépség, én meg csak egy jelentéktelen szürke egér. Hogy hozzá sorban állnak a kérők, az én természetemmel meg senki nem bírná.
Az anyja zavarba jött.
– Nem egészen így gondoltuk…
– Pontosan így – húzta be a cipzárt Eszter a táskán. – Tudjátok mit? Legyen igazatok. Nem kellenek nekem kérők. És mostantól ti sem kelletek. Éljetek úgy, ahogy akartok. De az én pénzem nélkül.
– Ki vagy te egyáltalán? – robbant ki az apja. – Mindent rád áldoztunk, erre hátat fordítasz nekünk egy lakás miatt?
– Nem a lakásról van szó – emelte fel a táskáját Eszter. – Hanem a tiszteletről. Amit soha nem kaptam meg tőletek.
Kilépett a szobából. A szülei és Nóra a bejárati ajtó előtt álltak, mintha fizikai akadályt akarnának képezni.
– Ha most elmész, ne is gyere vissza – mondta keményen az apja. – Nincs szükségünk ilyen lányra.
– Ez kölcsönös – felelte Eszter, miközben felvette a kabátját.
– Meg fogod bánni – szipogta az anyja. – Egyedül maradsz. Ki fog így szeretni? Se nem szép, se nem kedves. Senki nem vesz majd feleségül. Bezzeg Nóra…
– Nóra tökéletes, tudom – szakította félbe Eszter, és kinyitotta az ajtót. – Sok szerencsét nektek. És mondd meg neki, kezdjen el gyűjteni arra a felújításra.
Az ajtó halkan csukódott be mögötte.
Csak amikor leért a lépcsőház földszintjére, mert megállni. Mély levegőt vett. A keze remegett, a látása elhomályosult egy pillanatra. Mégis, a mellkasában furcsa könnyebbséget érzett. Mintha hosszú évek után végre letett volna egy súlyos terhet, amelyet eddig egyedül cipelt.