– …erre az estére – fejezte be higgadtan Réka, majd egy pillanatnyi szünet után élesen hozzátette: – Te belenyúltál az én dobozomba. Én pedig belenyúltam a te garázsodba. Így állunk.
Azzal a táskájába nyúlt, és előhúzott egy vastag, barna borítékot. Nem finoman nyújtotta át, inkább odacsúsztatta Márk elé az asztalon.
– A bankett számlája százhatvannyolcezer forint volt. A garázst háromszázezerért adtam tovább – gyorsan kellett lépnem, ezért engedtem az árból. Itt a maradék. Százhúszezer. Költöd, amire akarod. Talán nyugtatóra.
– Tönkretettél… – szakadt fel Márkból rekedten. – Anya, hallod ezt? Elpasszolta a Pajerómat!
Ildikó úgy pattant fel, hogy a széke hangosan felborult mögötte.
– Ez felháborító! – sipította. – Ezért bíróság elé fogsz állni! Nem úszod meg!
– Nyugodtan próbálkozzanak – lépett Réka mellé Eszter, karba tett kézzel. Erős testalkata és metsző pillantása önmagában is figyelmeztetés volt. – A garázs Réka nevén volt. Jogilag semmi közük hozzá.
Ami viszont a lakásból eltűnt pénzt illeti, az már más kategória. Az konkrétan lopás. Írjuk a feljelentést most rögtön, vagy inkább csendben távoznak?
Márk tekintete a salátába ejtett kulcsokra siklott, majd a borítékra. Az ajka megremegett. Felfogta, hogy Benedek, akivel évekkel korábban csúnyán összeveszett, biztosan nem fog semmit visszaszolgáltatni. A Pajero – az öt éven át építgetett álom, a saját kis menedéke – végleg elveszett.
– Induljanak, Ildikó – mondta Réka hidegen. – Most már új, erős fogai vannak. Lelkiismerete viszont sosem volt.
– Menjünk innen! – csattant fel az anyós, és megragadta fia karját. – Gyere, Márk! Ebbe a házba soha többé nem teszem be a lábam! Megátkozlak, te szégyentelen!
Márk bizonytalanul feltápászkodott. A borítékot reflexszerűen felmarkolta – a számító énje még mindig működött –, majd anélkül, hogy Rékára nézett volna, elindult kifelé. Olyan volt, mint egy sarokba szorított, megvert állat.
Amikor mögöttük összezárult az üvegajtó, Réka lassan kifújta a levegőt. A tartása, amely eddig acélkemény volt, hirtelen megereszkedett.
– Kemény húzás volt – jegyezte meg Eszter elismerően, és töltött neki egy pohár bort.
– Igazságos – javította ki Réka halkan.
A kiürült szék felé pillantott. Az asztalon ott maradt egy magányos villa, gazdátlanul.
– Lányok! – emelte magasba a poharát. A szemében nem könny csillant, hanem pajkos, felszabadult fény. – Koccintsunk a mosolyspecialistákra! Nélkülük ma nem szabadultam volna meg egyszerre két rothadó tehertől!
A társaság egyetértő morajjal válaszolt. A zenekar lendületesebb dallamba kezdett. Réka belekortyolt a borba. Enyhén fanyar volt, mégis selymes – és valahogy pontosan illett a pillanathoz. Mintha egy mázsás súly gördült volna le a válláról.
Nem messze tőlük egy idegen asszony sírva borult egy négyéves kisfiú fölé, „kisfiamnak” szólítva, mintha a sajátja lenne.
Vivien gyorsan odalépett, és finoman elvezette a gyereket. Később, este, a férje egy iratokkal teli mappát tett az asztalra.
– Ha túl közel merészkedik, minden bizonyíték a kezünkben van – mondta komoran.
Réka azonban nem közeledett. Nem kopogtatott, nem kiabált. Csak minden délután megállt az óvoda kerítése előtt. Csendben figyelt. És nézett.