A készülék élesen felvillant a kezében. Üzenet érkezett: „Bankett visszaigazolva. Tizenöt fő.”
Réka néhány másodpercig csak bámulta a kijelzőt. Hüvelykujja a törlés ikon fölött lebegett, de végül nem nyomta meg. Ehelyett kikereste Eszter számát, és tárcsázott.
– Szia, Eszter. Emlékszel arra a kereskedőre, Benedekre? Aki apu műhelyére pályázott, mert raktárat csinált volna belőle. Igen, pontosan ő. Megvan még az elérhetősége? Kérlek, hívd fel, és mondd meg neki, hogy elfogadom az ajánlatát. Egy kikötéssel: mindent ő hord ki. Ma. Haladéktalanul.
A következő huszonnégy óra sűrű, tapadós feszültségben telt. Márk úgy járkált fel-alá a lakásban, mint aki visszaszerezte a hatalmat. Meg volt győződve róla, hogy a vihar elvonult, és Réka legfeljebb kisírja magát a fürdőszobában, aztán engedelmesen nekiáll vacsorát készíteni.
– Hallod – vetette oda indulás előtt, miközben a kabátját igazgatta. – Ma este semmi hősködés. Anyám nem bírja a kemény falatokat. Legyen krumplipüré és valami párolt hal. Ne hívj senkit, üljünk le csendben, családi körben.
– Rendben – felelte Réka, tekintetét az utcára szegezve. – Csak nem itthon eszünk.
– Hogy érted?
– Az „Oneginben” vacsorázunk. A foglalást megerősítettem. A meghívottak számítanak ránk.
Márk arca elfehéredett.
– Elment az eszed? Miből akarod ezt kifizetni? Megmondtam, hogy kong a kassza!
– Hétre odaérsz, Márk. Ildikót se hagyd otthon. A kék öltönyöd vedd fel, jól áll.
Az étterem felé menet Márk egyre ingerültebb lett. A zakója gombját tekergette, és félhangosan bizonygatta, hogy ha elé kerül a számla, egyszerűen feláll és távozik. Biztos volt benne, hogy Réka csak blöfföl, és majd az utolsó pillanatban segítséget kér.
„Majd most kap leckét” – fortyogott magában. – „Égjen csak le a barátnői előtt, amikor elutasítják a kártyáját.”
Az „Onegin” tompára hangolt fényei és kristálypoharak csengése fogadta őket. A terem zsúfolásig megtelt. Réka kolléganői, barátai, Eszter és a férje, mindenki ünneplőben, virágcsokrokkal a kezében.
Ildikó a főhelyen foglalt helyet a fia oldalán, és látványosan az arcát tapogatta.
– Huzat van – jegyezte meg élesen, amikor a pincér bort töltött. – És ezek az árak… Márkocskám, nézted az étlapot? Egy saláta annyiba kerül, mint egy havi nyugdíj. Kész őrület. Inkább nekünk adták volna azt a pénzt, legalább a hitelt csökkenthettük volna.
Márk szó nélkül felhajtott egy rövidet. A gyomra görcsben állt; tudta, hamarosan érkezik a számla.
Amikor a főételek is megérkeztek – rozmaringgal illatosított, parázson sült steakek –, úgy döntött, megelőzi az eseményeket. Ha ő tűnik áldozatnak, majd mellé áll a társaság, amikor fizetni kell.
Felállt, kissé bizonytalanul. A villájával megkocogtatta a kancsó oldalát.
– Figyelmet kérek! – kiáltotta túl a zsivajt.
A beszélgetések elhaltak. Eszter, aki vele szemben ült, félbehagyta a falatot, és összeszűkített szemmel figyelte.
– Szeretnék mondani néhány szót… – kezdte, és a tekintete végigsiklott az asztal körül ülőkön.