A téli bakancsok doboza szinte súlytalan volt. Nyugtalanítóan, ijesztően könnyű.
Réka a hálószoba közepén állt, ujjai görcsösen markolták a karton peremét, körmei mély nyomot hagytak a papíron. Három esztendő. Három végtelenül hosszú év, amely alatt apránként gyűjtögette bele a pénzt, egy-egy bankjegyet csúsztatva a doboz aljára.
Jutalmakból, mellékesen vállalt „szívességekből”, negyedéves kimutatások utáni borítékokból. Az üzleti vacsorákon félretett összegekből, amikor inkább vizet kért bor helyett.
Ebben a dobozban lapult a tartaléka, a biztonsága. Az altaji gyógyüdülés terve, ahol egyszer végre kipihenheti magát. És az „Onegin” étterembe megálmodott születésnapi vacsora, amelyről attól a naptól kezdve fantáziált, hogy betöltötte a harmincat.
Most azonban kongott az ürességtől. Az alján csupán egy megsárgult újságdarab hevert.
A bejárati ajtóban elfordult a kulcs. Réka nem mozdult. Hallotta, ahogy Márk az előszobában motoz, a cipőkanál fémes csengése is eljutott hozzá.
– Réka, itthon vagy? – kiáltotta be a férfi, erőltetett jókedvvel a hangjában, amelyet enyhe rekedtség árnyalt. – Anyámtól jövök. Már rendben van az arca, az orvosok szerint igazi mestermunka lett. Külföldi kerámia, nem valami ócska megoldás.
Mosolyogva lépett a szobába, de amikor meglátta a nő kezében a dobozt, a mosoly úgy tűnt el az arcáról, mintha letépték volna.
– Hol van a pénz, Márk? – kérdezte Réka halkan. A hangja nem remegett; száraz volt és metsző.
A férfi vállat vont, közben az ingét húzta le magáról, háttal fordulva. Izmai megfeszültek.
– Elhasználtam. Muszáj volt. Anyám fogai teljesen tönkrementek, alig tud enni, borzalmas fájdalmai vannak. A specialista szerint most kellett lépni, különben később minden még rosszabb lesz, és dupla ennyibe kerül.
– Az az én félretett pénzem volt. A születésnapomra. Az „Oneginre”.
Márk hirtelen megpördült. Az arca foltokban vörösödött el. Támadásba lendült, ahogy azt Ildikótól tanulta: a legjobb védekezés a harsány ellentámadás.
– Ugyan minek neked az a puccos hely? Harmincöt éves leszel, nem aranylakodalmat ülsz! Megünnepeljük itthon. Csinálsz salátát, beteszel egy csirkét a sütőbe. Anyám pépes ételen él, te meg el akarsz szórni százezer forintot egyetlen estére? Ez önzés!
– Elvetted tőlem az ünnepemet – felelte Réka.
– Az anyámon segítettem! És nem elvettem, hanem felhasználtam. Közös a kassza, nem? Család vagyunk, nem albérlők! Fogadd el, hogy a pénz már nincs. A magánklinika számláján landolt. Törődj bele, és viselkedj felnőtt nőként, ne úgy, mint egy számológép!
Azzal kiviharzott, az ajtót úgy csapta be maga mögött, hogy a vitrinszekrény üvegei megzörrentek.
Réka lassan leereszkedett az ágy melletti puffra. Nem tört ki belőle sírás, sem dühroham. Csak tompa, csengő üresség maradt a fejében, és egyetlen, makacs gondolat.
Meg sem kérdezte. Eszébe sem jutott megkérdezni. Az ő vágyai számára csupán jelentéktelen hóbortok voltak, porszemek ahhoz képest, hogy az anyja kényelme biztosítva legyen.
Ebben a dermedt csendben váratlanul megszólalt a telefon.