És ilyenkor Norbert rendszerint folytatta:
— Na, meséld csak, ma mivel telt az időd? — kérdezte számonkérő hangon valahányszor a szokásosnál később ért haza, mintha egy jelentést várna.
Emese igyekezett higgadtan felelni.
— Elindítottam két mosást, feltöröltem a padlót, és megfőztem a vacsorát.
A férfi gúnyosan felhorkant.
— Ennyi? Azt hittem, legalább valami komolyabbat csinálsz, miközben én megszakadok a munkában. Úgy tűnik, neked jut idő a pihenésre is.
A gyerekek születése sem hozott valódi változást. Norbert ragaszkodott hozzá, hogy Emese szinte az utolsó pillanatig dolgozzon, hiszen szerinte úgyis éveket tölt majd otthon.
— Dolgozz csak, nem lesz semmi bajod! — legyintett. — Lesz még időd eleget unatkozni és eltompulni a négy fal között.
Emese pontosan érzékelte a férje lenéző hangnemét, mégsem látta, hogyan törhetne ki ebből. Az édesanyja is hasonló házasságban élt, csendben tűrve. Talán ezért sem merült fel benne komolyan a válás gondolata. Nem volt hová mennie. Az anyja maga is kiszolgáltatott helyzetben élt, az apja pedig aligha fogadta volna vissza elvált lányát — inkább becsapta volna előtte az ajtót.
Amikor megszülettek az ikrek, Réka és Márk, Emese nem azt az örömöt érezte, amiről annyit hallott. Az anyaság számára inkább egy végtelen körforgássá vált, ahol minden nap ugyanúgy kezdődött és végződött. Úgy érezte magát, mint aki megállás nélkül rohan, mégsem jut előrébb. Norbert viszont eszébe sem jutott, hogy kivegye a részét a terhekből.
— Emese, csinálj már csendet! — rivallt rá egy álmatlan éjszakán. — Reggel dolgoznom kell, ezek meg órák óta üvöltenek. Ha nem maradnak abba, mindannyian mehettek aludni a lépcsőházba!
Reggelenként Norbert látta, hogy a felesége alig áll a lábán a fáradtságtól, mégis újabb és újabb elvárásokat sorolt fel. Néha Emese anyja el tudott jönni segíteni, de az apja legfeljebb néhány napra engedte el. Nem azért, mert képtelen lett volna ellátni magát — egyszerűen nem akarta.
Amint az ikrek betöltötték a harmadik életévüket, Norbert kijelentette, hogy Emesének vissza kell mennie dolgozni, a gyerekek pedig menjenek óvodába. A gyakori megfázásokat és az emiatt kivett betegszabadságokat a férfi afféle könnyű pihenésnek tekintette, ezért ilyenkor még több feladatot sózott a feleségére. Emese hallgatott. Nem maradt ereje vitatkozni.
A gyerekek, látva az apjuk stílusát és az anyjuk némaságát, hamar átvették ugyanazt a mintát. Nem telt bele sok idő, és már mindhárman parancsolgató hangon szóltak hozzá, felsorolva, mit vegyen a boltban, és mi legyen a vacsora.
— Mire vársz még? — förmedt rá egyszer Norbert. — Tele a mosogató, és te csak üldögélsz!
Közel húsz év házasság után odáig jutott, hogy már a nevén sem szólította.
— Anya, nekem tanulnom kell! — háborodott fel Réka, amikor Emese megkérte, segítsen elpakolni vacsora után. — Ráadásul drága manikűröm van, nem fogok mosogatni!
— Igen, ne lustálkodj már! — kontrázott Márk. — Barátnőt hívtam át, és még mindig rendetlenség van a szobámban!
— Ha nem hagynál magad után kupit, nem lenne mit rendbe tenni — jegyezte meg Emese fáradtan.
A vita azonban nem folytatódott. A nő sóhajtott egyet, felállt az asztaltól, kezébe vette a rongyot, és elindult Márk szobája felé, hogy ott is rendet tegyen.