— Elegem van már az örökös panaszkodásodból! Nem lehetne egyszer úgy vacsorázni, hogy ne ez legyen a „fűszer” az étel mellé? — Norbert ingerülten a tányérjába csapta a kanalat, mire a főzelék szétfröccsent az asztalon és még a terítőre is jutott belőle. Jól kiszámított jelenet volt: ha elég nagy balhét csap, Emese talán többé nem meri szóba hozni, mennyire kimeríti a háztartás, és hogy jólesne némi segítség a családtól.
— És ezt itt takarítsd is fel! Teljesen elhagytad magad! A lakás úszik a koszban, te meg úgy adod elő, mintha rabszolga lennél! — förmedt rá, majd fintorogva felkapta a tányérját, és bevonult a nappaliba, hogy a televízió előtt fejezze be a vacsorát.
— Én csak annyit kértem, hogy segíts elmosogatni… — mondta halkan Emese, de a hangja szinte elveszett a csapódó ajtó zajában.
A gyerekek résnyire nyitották a szobájuk ajtaját, kíváncsian lesve ki.
— Úgy tűnik, apa most tényleg kiborult. Nem is csoda, én sem tűrnék el egy ilyen slampos nőt a helyében! — szűrődött ki a fia hangja, mielőtt újra becsukta volna az ajtót.
Emese megdermedt egy pillanatra.
— Tehát így láttok engem? Koszosnak? Cselédnek? Ha ennyire terhetek vagytok, akkor talán nincs is itt maradásom — mondta csendesen, inkább magának, mint bárki másnak.
Az előszobában megállt a falnak támasztott tükör előtt. Istenem, mikor nézett bele utoljára igazán? A díszes, fényes keretet hónapokig kereste az üzletekben, mégis a földön állt azóta is, mert Norbertnek sosem volt ideje felszerelni. A visszatükröződő arc egy végletekig kifáradt asszonyé volt. Aki ránézett, könnyedén ötven felettinek gondolhatta volna, pedig a személyije szerint még messze nem járt ott, s nyugdíjról szó sem lehetett.
— Viszlát, Emese… remélem, nem találkozunk egyhamar — suttogta a saját tükörképének. Felkapta a kabátját, és kilépett az ajtón.
A hűvös esti levegő először felüdítette az arcát, aztán dideregni kezdett, és felhúzta a gallérját. Sálat is hozhatott volna. Meg néhány ruhát, legalább az első napokra. De minek? Az a három megfakult darab, amely a szekrény egyetlen polcán árválkodott, aligha jelentett volna bármit.
A gyerekek gardróbja ezzel szemben roskadozott a divatos holmiktól. Norbert sem sajnálta magától az új öltönyt vagy inget. Csak Emese nem emlékezett már, mikor vett utoljára magának bármit is. Mindig akadt fontosabb kiadás, mindig ő húzta meg a nadrágszíjat.
Ez már szinte a házasságuk elején így alakult. Munka után rohant haza, hogy mire a friss férj megérkezik, kész legyen a vacsora. Szerette volna lenyűgözni, örömet látni az arcán, hallani egy elismerő szót.
Talán túlságosan is vágyott erre, mert Norbert idővel úgy kezdett bánni a dicsérettel, mintha valami ritka jutalom lenne, amelyet csak rendkívüli teljesítményért osztanak.
— Nos, majd meglátjuk, mivel érdemled ki… — hangzott el tőle nem egyszer, és Emese akkor még hitte, hogy egyszer valóban sikerülni fog.