Amikor belépett a fia szobájába, Emese szinte gépiesen kezdte pakolni a szétdobált ruhákat és üres poharakat. Odabent azonban pontosan tudta, hogy ami körülötte történik, azért részben ő maga is felelős. Évek óta tűrt, hallgatott, mindent elviselt – most pedig már nem maradt ereje változtatni.
Otthon a helyzet napról napra romlott. Semmibe vették. Nem kapott mást, csak utasításokat, gúnyos megjegyzéseket és követelőzést. A gyerekek kizárólag akkor váltottak kedvesebb hangnemre, amikor pénzre volt szükségük. Norbert pedig rég felismerte, mennyire retteg Emese a veszekedésektől. Tudta, hogy a nő mindent megtesz a konfliktus elkerüléséért, ezért az utóbbi időben már nyíltan fenyegetőzött azzal is, hogy kezet emel rá.
– Bárcsak vége lenne már mindennek… csak ne kelljen tovább szenvednem – suttogta sokszor esténként, mielőtt elnyomta az álom. Pedig mindössze negyvenéves volt.
A munkahelye sem jelentett menedéket. Könyvelőként dolgozott, mert annak idején az édesapja ezt a pályát szánta neki. Soha nem szerette igazán, mégis kötelességtudatból nap mint nap bement az irodába. Már arra sem emlékezett, mikor érzett utoljára őszinte örömöt vagy lelkesedést az életében.
Talán minden ugyanígy ment volna tovább, ha nem történik valami váratlan.
Egy új kolléganő érkezése mindent felforgatott. Az elegáns, magabiztos nő szinte sugárzott az önbizalomtól és a sikerességtől. Mindig kifogástalanul öltözött, és határozott fellépésével azonnal kitűnt a többiek közül. Meglepő módon éppen Emese felé kezdett nyitni, aki már régóta nem barátkozott senkivel, és következetesen kihagyta a közös programokat.
– Emese, lenne pár perced beszélgetni? – kérdezte egy délután, majd javasolta, hogy munka után sétáljanak el a közeli parkba.
– Sietnem kell haza… de ha nem tart sokáig, meghallgatlak – felelte Emese, miközben leültek egy padra.
Az új kolléganő nem kertelt. Elmondta, hogy hosszú éveken át élt egy olyan férfi mellett, aki bántalmazta, megalázta és lelkileg tönkretette.
– Pontosan úgy néztem ki akkoriban, mint most te – mondta halkan. – Ugyanaz az üresség volt a szememben. Mesélj magadról. Látom rajtad, hogy boldogtalan vagy.
Ekkor Emeséből feltört minden. Egy idegen előtt, akit alig ismert, könnyebben megnyílt, mint bárki másnak az elmúlt években. Beszélt a tisztelet hiányáról, az állandó fáradtságról, arról, hogy soha nincs ideje önmagára, és hogy teljesen elveszettnek érzi magát. A könnyei csendben peregtek, miközben a padon ülve egy olyan nő hallgatta, aki valóban értette őt. Abban a pillanatban közelebb érezte magához, mint a saját családját.
Ettől a naptól kezdve rendszeresen találkoztak. Az új barátnő igyekezett önbizalmat önteni belé, bátorította, hogy merjen változtatni az életén.
– Nincs hova mennem – tiltakozott Emese. – És miből élnék meg? Az egy fizetésemből nem tudnám fenntartani magam.
– Akkor költözz hozzám – vágta rá határozottan a másik. – Csomagolj össze, és tedd meg az első lépést. A többit majd megoldjuk.
Emese szíve hevesen vert. A lehetőség ott lebegett előtte, mégis félelem bénította meg, és nem tudta, lesz-e elég ereje valóban változtatni.