Lilla tekintete lassan a saját kezére siklott. A körmei gondosan lakkozva fénylettek, mégis érdes volt a bőre – az évek nyoma, amikor ők ketten takarítón spóroltak, és ő maga súrolta fel az irodát hajnalonként, hogy a vállalkozás talpon maradjon.
Átsétált a hálóba, a sötétbarna, régi komódhoz. A fehérneműk alatt lapult egy mappa. Gergő sosem nyitotta ki azt a fiókot; méltóságán alulinak tartotta, hogy „rongyok” között kutasson.
Lilla kihúzott egy vastag borítékot, végigsimított rajta.
– Vidéki liba… – suttogta maga elé, de a hangja nem remegett.
Nem hívott fel senkit. Nem omlott össze. Két órán át higgadtan, szinte katonás rendben pakolt. Nem a saját holmiját. Gergő elegáns öltönyei dobozokba kerültek, együtt a drága cipőkkel és a gondosan őrzött karórákkal.
Amikor kulcs fordult a zárban, Lilla már a konyhában ült. Előtte egy pohár víz állt, érintetlenül.
Gergő diadalittasan lépett be, kezében az iratokkal.
– Na, készen állsz az új életedre? – kiáltotta jókedvűen az ajtóból. – Gondoltam, adok még egy kis készpénzt is. Vehetsz vetőmagot, palántát. Írd alá, hogy nincs igényed a lakásra, és békében elválunk.
Aztán megindult az előszoba felé – és megtorpant.
Az ajtó mellett bőröndök és lezárt dobozok tornyosultak.
– Ez meg micsoda? – ráncolta a homlokát, a mosolya egy pillanat alatt eltűnt. – Segítesz bepakolni egy üzleti útra? Sehova sem készülök.
Lilla lassan ivott egy korty vizet, majd nyugodtan ránézett.
– De igen, Gergő. Te most elmész innen.