Gergő fintorogva húzta fel az orrát, miközben végigmérte a feleségét. A konyhát sűrű, húsos illat lengte be – laktató, de túlságosan hétköznapi, „menzás szag”, ahogy ő gúnyosan nevezte.
— Hiába veszel fel márkás ruhát, akkor is falusinak tűnsz, Lilla. Ezt nem lehet lemosni rólad — igazított egyet a tükör előtt gondosan megkötött nyakkendőjén az előszobában. — Kilométerekről érződik rajtad ez a fullasztó, ragacsos egyszerűség.
Lilla kezében megmerevedett a konyharuha. Nem sütötte le a szemét, nem hátrált meg. Tizenöt év házasság, két gyerek, a közös nulláról indulás minden küzdelme – Gergő mindezt egyetlen fölényes félmosollyal semmisítette meg.
— A közjegyzőhöz megyek — vetette oda, miközben magára kapta a kabátját. — Hivatalossá tesszük a dolgokat. Tiéd lesz a kedvenc telked a kis hétvégi házzal, kapálhatsz, ültethetsz kedvedre. A lakás és a cég marad nekem. Tekintsd nagylelkűségnek. Más egy fillért sem hagyna.
— De a ház felújításra szorul, a tető is beázik — mondta nyugodt hangon.
— Két kezed van, majd megoldod. Úgyis értesz a földhöz — nevetett fel gúnyosan. — Várj meg. Hozom a papírokat, aláírod, aztán költözhetsz is vidékre. Nekem rang kell magam mellé, nem egy szakácsnő.
Az ajtó halkan csukódott be mögötte, mégis úgy hasított a csendbe, mintha végleg lezárt volna egy korszakot.
Lilla lassan az ablakhoz lépett. Gergő beszállt a fekete terepjáróba, amelyre öt éven át gyűjtöttek közösen. A motor felbőgött, az autó kigördült az utcára, ő pedig mozdulatlanul figyelte, ahogy a kocsi eltűnik a sarkon, és vele együtt valami visszavonhatatlanul megváltozik benne.