…mintha egy megunt bútordarab sorsáról döntene, nem pedig az én életemről.
— Én ebből nem kérek — mondtam ki lassan, de rendíthetetlenül. — Nem adom el a lakást. Ha Márk bajba került, vállaljon pluszmunkát, vagy váljon meg az autójától. Ez az ingatlan az egyetlen biztos pont az életemben, és nem alkudozom róla.
Gabriella komótosan feltápászkodott a székről. Termetes asszony volt, most pedig úgy tornyosult fölém, mintha puszta súlyával akarna összeroppantani.
— Nem érted a helyzetet, Eszter — közölte fagyosan. — A foglalót már átadtam. Ha visszatáncolunk, a dupláját kell visszafizetnem. Annyi pénzem nincs. Márknak végképp nincs. Azt akarod, hogy a férjedet ellehetetlenítsék? Vagy hogy engem, nyugdíjas tanárként, földönfutóvá tegyenek?
— Ez nem az én felelősségem — feleltem, bár éreztem, hogy remeg a térdem.
A hangja ekkor megkeményedett.
— Hétfőn magaddal hozod a személyidet és a tulajdoni papírokat. Tudom, hogy a kék mappában tartod a szekrényben — megnéztem. Eljössz a közjegyzőhöz, mosolyogsz, és aláírsz. Ha nem, gondoskodom róla, hogy ebben a városban ne maradjon számodra levegő. Elismertek a szakmában, mindenütt vannak kapcsolataim. Ne kísérts.
Kiitta az italát, felkapta a táskáját, és szó nélkül kiviharzott. Az ajtó csattanása még sokáig visszhangzott bennem.
Márk némán ült a kanapén.
— Engedted, hogy átkutassa a dolgaimat? — kérdeztem halkan.
— Eszter… próbáld megérteni. Ezek nem játékfigurák. Félek tőlük.
— Tőlem nem félsz, hogy elveszítesz?
Nem válaszolt. Abban a pillanatban világossá vált: a férjem eltűnt. A helyén egy riadt kisfiú maradt, aki az anyja szoknyája mögé bújik, és gondolkodás nélkül feláldoz engem, csak hogy őt békén hagyják.
A hétvége ködösen telt. Rosszul voltam, émelyegtem — talán a stressztől, talán attól az apró titoktól, amelyről egy hete szereztem tudomást, és amellyel meglepetést akartam okozni Márknak. Most inkább kegyetlen iróniának tűnt. Ő körülöttem sündörgött, hízelgett, a „család utolsó esélyéről” beszélt. Én nem vitatkoztam. Csak néztem, és egy idegent láttam.
Vasárnap este felhívtam anyám régi ismerősét, az ügyvédet. Tíz perc beszélgetés elég volt. Mire letettem, már tudtam, mit fogok tenni.
Hétfőn szürke eső mosta a várost. A taxiban némán ültünk egymás mellett; Márk idegesen babrált a kabátgombjával, én az ablakon lecsorgó vízcseppeket figyeltem.
A közjegyző irodája előtt Gabriella már várt ránk egy esernyő alatt. Mellette egy elegáns, idősebb házaspár álldogált — nyilván a „megbízható ismerősök”.
— Végre! — csattant fel köszönés helyett. — A közjegyző nem ér rá egész nap.
Megragadta a karomat, ujjai fájdalmasan mélyedtek a bőrömbe.
— Egyetlen szót se merj ott bent másképp mondani, mint ahogy megbeszéltük — sziszegte a fülembe.