A fülcimpámba mart a hangja. — Mosolyogj.
A közjegyző irodájában száraz papírszag és valami erős, fanyar kölni keveredett; a jegyző komor arcú férfi volt, arany mandzsettagombbal a hófehér ingujján. Leültünk az asztal köré. A vevők, Levente és Júlia, bizakodva néztek rám, mintha máris családtag lennék.
— Gyönyörű lakás, Eszter — mondta Júlia kedvesen. — Gabriella mindent részletesen elmesélt. Az unokánknak szánjuk, most költözik ide egyetemre.
Egy pillanatra megsajnáltam őket. Tényleg. Aztán bevillant a konyhai jelenet, Gabriella diadalittas, gúnyos mosolya, és a szánalom elszállt.
— A papírok? — kérdezte tárgyilagos hangon a közjegyző.
Gabriella könyökkel oldalba bökött. — Na, vedd elő.
Komótosan kinyitottam a táskámat, és előhúztam a kék mappát. Anyósom arcán már ott feszült a győztes vigyor, tekintete mohón csillogott. Az asztalra tettem a mappát, majd szétnyitottam.
Egyetlen lap volt benne. Egy gyerekrajz: házikó kéménnyel, színes ceruzával firkálva. Ötévesen rajzoltam.
A közjegyző felvonta a szemöldökét. — Ezt hogy értsem?
— Pontosan ennyi jár neki — feleltem higgadtan. — A lakás eredeti iratai banki trezorban vannak. A kulcs kizárólag nálam. Ami itt van, az csupán emlék.
A szobára sűrű csend borult, szinte hallani lehetett a falióra kattogását.
— Te… — Gabriella arca foltokban vörösödött. — Mit művelsz? Add ide az iratokat! Láttam őket a szekrényben!
— Másolatok voltak — néztem egyenesen a szemébe. — Az eredetit rég nem tartom otthon. Ki tudja, mikor jár arra betörő. Vagy túlságosan kíváncsi rokon.
— Eszter! — sikította. — Írj alá azonnal! Az emberek várnak! A pénzt már elköltöttem, ne alázz meg!
A mondat úgy csapódott a levegőbe, mint egy villám. Levente elsápadt.
— Elnézést — szólalt meg remegő hangon. — Gabriella, ön azt állította, hogy a meny beleegyezett. Hogy minden dokumentum rendben van. Háromszázezer forint foglalót adtunk… Azt mondja, elköltötte?
— Visszaadom! — hadarta kapkodva. — Később. Valahogy. Eszter, ne légy már ilyen kegyetlen! Segíts a férjeden!
Felálltam a székből.
— Tisztelt közjegyző úr, tisztelt Levente és Júlia. Kijelentem, hogy a lakást nem kívánom értékesíteni, és soha nem is akartam. Az előttünk ülő hölgy félrevezette önöket, hogy a fia szerencsejáték-adósságait az én tulajdonom terhére rendezze.
— Szerencsejáték? — kapott a mellkasához Júlia. — Gabriella, te azt mondtad, komoly gyógykezelésre kell…
Márk a sarokban ült, összegörnyedve, mintha láthatatlanná szeretne válni.
— Tönkreteszlek, Eszter! — ordította Gabriella. — Úgy jössz ki innen, hogy semmid sem marad!
— Én teher nélkül fogok távozni — vágtam vissza. — Önnek viszont, Gabriella, most komoly magyarázattal tartozik mindenkinek.