A lakás ajtaja résnyire nyitva állt, pedig tisztán emlékeztem rá, hogy távozáskor kétszer is ráfordítottam a kulcsot. Az előszobában nehéz, émelyítő Corvalol-szag terjengett, amit valamilyen erős, drága alkohol illata kevert össze. Bizarr elegy volt.
Halkan letettem a táskámat a kis puffra. A konyha felől Gabriella hangja hallatszott. Nem egyszerűen beszélt – inkább szónokolt, mintha országos adásban közvetítené a híreket:
— Hétfőn, pontban tízkor. Baranov közjegyző, a Kossuth utcában. Igen, Rékám, minden el van intézve. Alá fogja írni, hová menne? Ismerem én, olyan képlékeny, mint a gyurma. Sír majd egy sort, aztán odafirkantja a nevét. A lényeg, hogy a foglaló már nálam van. Rendben, puszi, tedd be a pezsgőt hűlni!
Kirázott a hideg. Nem félelemből, inkább attól a ragacsos, undorító érzéstől, mintha sárba léptem volna. Az én lakásomról volt szó. Nem arról a kétszobás albérletről, amit Márkkal béreltünk, hanem a saját, belvárosi garzonról, amit a nagymamámtól örököltem. Tartaléknak szántam a jövőre. Már szóba került köztünk a gyerekvállalás is, addig pedig kiadtam, és félretettem a bérleti díjat.
Beléptem a konyhába.
A látvány beszédes volt: az asztalfőn Gabriella ült, előtte egy felbontott üveg Márk bárszekrényéből és néhány citromkarika. A férjem vele szemben kuporgott, fejét a kezébe temetve. Úgy festett, mint akit ítélethirdetésre kísérnek, de titkon reméli, hogy megússza.
— Ó, Eszter! — villant rám az anyósa mosolya. — Épp ünneplünk. Gyere, csatlakozz!
— Mit ünnepeltek? — rekedten csengett a hangom. — A lakásom eladását?
Márk összerezzent, de nem mert a szemembe nézni. Gabriella viszont komótosan kortyolt, majd citromba harapott.
— Nem a tiédet, kedvesem, hanem a miénket. Családi vagyon. Márk bajba került. Komoly ügy. Mondjuk úgy, rossz befektetés. Nagy összeg kell, és sürgősen. A te kis lakásod pont fedezi.
A férjemre néztem.
— Befektetés? Márk?
Végre felpillantott. Szeme vörös és ködös volt.
— Eszter, jót akartam… Kriptóba tettem pénzt, ajánlották a srácok… Elúszott. A kamatok nőnek, behajtók keresnek… Anya azt mondta, segít megoldani.
— És ezt az én ingatlanom árán akarjátok „megoldani”? — éreztem, ahogy ökölbe szorul a kezem. — Megkérdezni nem jutott eszetekbe?
— Minek kérdeztünk volna? — legyintett Gabriella. — Csak jelenetet rendeztél volna. Így viszont már sínen van minden. Találtam vevőt, megbízható ismerősöket. Háromszázezer forint foglalót adtak. Ezt az összeget már tovább is adtam Márk embereinek, hogy békén hagyják. Nincs visszaút. Hétfőn aláírjuk a szerződést.
Olyan természetességgel közölte mindezt, mintha csupán egy régi kanapé eladásáról beszélne, nem az én jövőmről döntene a fejem felett.