– Akkor majd én megteszem – felelte higgadtan Eszter. – Mert te erre sosem voltál képes.
– Egy családban engedni kell! – csattant fel Márk.
– Az engedmény kétirányú – hajolt közelebb a nő. – Nálunk viszont mindig csak én adtam fel valamit. Az időmet. A nyugalmamat. A saját otthonom biztonságát.
– Ezt eltúlzod.
– Nem, Márk. Csak végre nem kicsinyítem le azt, ami történt.
A férfi felpattant, idegesen járkálni kezdett a nappaliban.
– Az anyámat nem hagyhatom magára.
– Nem is kérem, hogy tedd – válaszolta Eszter nyugodtan.
– De azt sem akarod, hogy itt legyen.
– Ebben a lakásban nem.
– Akkor nincs tovább?
Eszter sokáig nézte, mintha most látná először igazán. Aztán bólintott.
– Igen. Ezt ki kell mondani.
– Te már döntöttél, igaz? – kérdezte halkan Márk.
– Igen.
– Mikor határoztad el?
– Valahol a „majd az ünnepek után beszélünk” üzeneted és január elseje között – felelte őszintén. – Amikor egyedül ültem itthon, hallgattam, ahogy a szomszédok az új évet köszöntik, és rájöttem, hogy békét érzek. Hosszú idő után először.
– Békét… nélkülem?
– Igen.
Márk visszaült, vállai előrebuktak.
– Mi következik most?
– Válás – mondta Eszter tárgyilagosan. – Csendben. Perpatvar nélkül. Nem akarok harcot, sem osztozkodást. Egyszerűen lezárni.
– És ha most tényleg változtatnék?
– Próbáltad már – rázta meg a fejét. – De mindig azért, hogy mindenkinek megfelelj. Csak nekem nem.
– Szeretlek.
– Tudom. De a szeretet mit sem ér tisztelet nélkül.
A csönd sűrűbb volt minden kimondott szónál. Odakint valaki havat lapátolt; a fémes csikorgás élesen szelte át a levegőt.
– Elköltözöm – szólalt meg végül Márk. – Még ma.
– Rendben.
– Azt sem kérdezed, hová?
– Az a te döntésed – felelte Eszter. – Ahogy annyi minden más is az volt.
A férfi csak biccentett, majd bement a hálóba összepakolni. Negyven perc múlva már a bejárati ajtónál állt, táskával a kezében.
– Ha esetleg mégis… – kezdte bizonytalanul.
– Ne hagyj nyitva kiskaput – mondta Eszter szelíden, de határozottan. – Így könnyebb végleg bezárni az ajtót.
Márk utoljára végigmérte.
– Kemény lettél.
– Nem. Őszinte.
Az ajtó becsukódott mögötte.
Egy hónappal később hivatalosan is kimondták a válást. Gyors eljárás volt, indulatok nélkül. A bíró rutinkérdéseket tett fel, ők pedig rutinválaszokat adtak.
Amikor Eszter kilépett az épületből, mélyet szippantott a hideg, tiszta levegőből. A január szürke volt, mégis áttetsző.
Nem családot romboltam szét – gondolta. – Csak nem akartam tovább kényelmes megoldás lenni mások számára.
Megrezdült a telefonja. A barátnője hívta.
– Na?
– Vége – felelte Eszter. – Szabad vagyok.
– Akkor kezdj el élni.
Letette a telefont, és elindult a havas utcán. Hosszú idő óta először nem azon járt az esze, kinek mivel tartozik, hanem azon, mire vágyik igazán.
És ennél jobb kezdete nem is lehetett volna az évnek.