– Nem a „miénkbe”. Az enyémbe. És a válaszom továbbra is nem.
– Komolyan még beszélni sem akarsz róla? – csattant fel Márk.
– Erről három éve beszélünk, minden egyes decemberben – felelte Eszter fáradt nyugalommal. – Csak a körítés változik.
– Egyszerűen menekülsz a felelősség elől! – tört ki belőle. – Kényelmesebb falat húzni és kijelenteni, hogy semmi közöd hozzá.
– Azért, mert valóban nincs – válaszolta higgadtan. – Nem az édesanyáddal kötöttem házasságot. És nem vállaltam, hogy hárman éljünk együtt.
Márk hirtelen felpattant a székről.
– És ha azt mondom, hogy enélkül nincs tovább? Hogy így nem tudunk haladni?
Eszter hosszan nézett rá, szinte áttetsző tekintettel.
– Akkor talán eddig sem haladtunk sehová.
A csend sűrűn telepedett rájuk. Odakint valaki tűzijátékot próbálgatott – korán, esetlenül, ahogy az a lakótelepeken lenni szokott december közepén.
– Zsarolsz engem? – kérdezte Márk csendesebben.
– Nem. Most először őszinte vagyok.
– Elegem van abból, hogy kettőtök között őrlődöm – dörmögte, és végighúzta a kezét az arcán. – Anyám nyomást gyakorol rám. Te is. Én meg középen állok, mint valami balek.
– Én nem helyezek rád nyomást – rázta meg a fejét Eszter. – Csupán nem mondok igent.
– Neked ez ugyanaz. Ha nem a te elképzelésed valósul meg, akkor máris ellened vagyok.
– Nem. Nálad az jelenti, hogy ellened vagyok, ha nem engedek. Ilyenkor rögtön önzőnek és érzéketlennek nevezel.
– Te mondod magadra ezeket.
– Nem, Márk. Ezek a te szavaid. Régóta.
A férfi visszaült, és az asztallapot bámulta.
– Ma azt mondta – kezdte tompa hangon –, hogy ha így folytatódik, a ház úgyis rám marad. Csak abban nem biztos, hogy megéri.
Eszter lassan felemelte a tekintetét.
– Akkor végre kimondtad, mi az igazi tét.
– Ne csináld ezt.
– Nem csinálok semmit. Figyellek. Most nem azon gondolkodsz, hogyan segíts neki, hanem azon, mi lesz később.
– Ez nem igaz!
– De igen. És te is tudod.
Márk hirtelen felállt.
– Tudod mit? Átmegyek hozzá. Most azonnal. Te pedig gondold át. Alaposan. Közeleg az újév, Eszter. Nem most kell ultimátumokat osztogatni.
– Ez nem ultimátum – mondta halkan utána. – Ez határ. Az enyém.
Az ajtó erősen becsapódott.
A csend maradt utána. A konyhában keveredett a tea illata a résnyire nyitott ablakon beszűrődő hideg levegővel. A szomszédból ünnepi reklám zaja szűrődött át a falon.
Eszter leült, két tenyere közé fogta a bögrét.
Minden december ugyanaz a kör. Csak idén nem fogok úgy tenni, mintha ez rendben lenne.
A telefon néma maradt, az óra egyenletesen ketyegett, odakint nedves hó hullott.
Egy órával később üzenet érkezett.
„Anyánál vagyok. Komolyan beszélnünk kell. Az ünnepek után.”
Eszter elsötétítette a kijelzőt.
– Az ünnepek után – ismételte félhangosan. – Persze.
Valahol mélyen már érezte, hogy ami következik, nem békülés lesz, hanem számvetés, és hogy az új év talán nem új kezdetet, hanem végleges döntéseket hoz majd.