– Felfogod egyáltalán, mit mondtál az előbb? – Márk a konyha közepén állt, kabátban, cipőben, a mobilját még mindig a kezében szorongatva. – Ezt most, december közepén közlöd velem? Két héttel szilveszter előtt?
– Pontosan tudom, mit mondtam – felelte Eszter higgadtan, majd belekortyolt a már kihűlt teájába. – És épp azért hoztam szóba most, hogy ne az utolsó pillanatban robbanjon.
– Az utolsó pillanat? Az mikor lesz? Amikor anyám teljesen átfagy abban a régi házban? Vagy amikor ágynak esik? – a hangja egyre élesebb lett.
– Márk, hagyjuk a drámát – nézett rá egyenesen Eszter. – Most jöttél tőle. Él, nincs baja, és ahogy te fogalmaztál: „csak panaszkodik”.
– Nem panaszkodik, segítséget kér! Az nem ugyanaz!
– De igen – tette le a bögrét Eszter. – Azt szeretné, hogy minden úgy történjen, ahogy neked kényelmes. Te pedig azt akarod, hogy ez neked legyen egyszerűbb – az én rovásomra.
Márk idegesen felnevetett.
– Kezdődik… Már megint kiforgatod a szavaimat. Csak annyit mondtam, hogy egyedül nehéz neki. Tél van, hó, egy öreg ház. Ebben mi a csavar?
– Én pedig azt mondom, nem bírom ezt a terhet magamra venni. Sem testileg, sem lelkileg.
– Akkor ki fogja? – lépett közelebb. – Egyedül csináljam? Szerinted gép vagyok?
– Felnőtt férfi vagy. És ő a te édesanyád – vont vállat Eszter. – Nem akadályozlak. Menj, segíts, intézd úgy, ahogy jónak látod.
– Ez komoly? – csattant fel Márk. – Te itt ülsz a meleg lakásban – ami mellesleg a tiéd –, anyám pedig fázik, és te ennyit mondasz: „Menj”?
– Azt mondom, ne kényszeríts bele valamibe, amit nem akarok – felelte keményen. – Ez őszinte.
Márk lerántotta a sapkáját, és a komódra dobta.
– Nem véletlen, hogy anya sosem kedvelt téged. Már az elején figyelmeztetett: „Ez a lány hideg, Márk. Semmi nem érinti meg.”
– Üzend meg neki – állt fel Eszter –, hogy nem kötelességem szimpatikusnak lenni számára. És az elvárásai szerint sem kell élnem.
– Hallod magad? – szinte kiabált. – Ez család! Normális emberek decemberben összetartanak, készülnek az ünnepekre, segítik egymást!
– Pontosan. Normális emberek – mosolyodott el fanyarul Eszter. – Nálunk viszont minden december ugyanarról szól: az édesanyád háza, az ő gondjai, és te, mintha nekünk nem lenne saját életünk.
A december náluk nemcsak a narancs és a fenyő illatát hozta, hanem a régi vitákét is.
– Eszter – halkult el Márk, majd leült vele szemben. – Próbáljunk meg nyugodtan beszélni. Közeleg az újév. Egyedül van. Legalább az ünnepekre költöztessük ide.
Eszter lassan beszívta a levegőt.
– Mondd még egyszer.
– Csak átmenetileg – bizonytalanodott el. – Pár hónapra, amíg tartanak a fagyok.
– Az én lakásomba? – kérdezett vissza.
– A miénkbe – javította ki reflexből.
Eszter egy pillanatig némán nézte, majd határozottan kimondta:
– Nem.
A szó ott maradt közöttük a konyha levegőjében, és egyikük sem tudta, hogyan lépjen tovább.