– Közös? – horkant fel Gábor gúnyosan a vonal túlsó végén. – Ugyan miről beszélsz? Te egy nyugdíjas tanár vagy. Miféle vállalkozásról álmodozol?
– Én is tettem bele pénzt. Megvannak az átvételi papírok – felelte Réka higgadtabban, mint ahogy érezte magát.
– Papírok? – csattant fel a férfi. – Ne nevettess! Azok ajándékok voltak.
Réka egy pillanatra lehunyta a szemét, majd kemény hangon válaszolt:
– Akkor ezt majd a bíróság előtt tisztázzuk.
És bontotta a hívást.
A szíve úgy kalapált, mintha ki akarna törni a mellkasából. Soha életében nem beszélt még így Gáborral. Mindig ő volt az, aki elsimította a vitákat, aki engedett, aki visszalépett. Harminckét éven át. Most viszont…
– Tényleg megtettem? – suttogta maga elé, és hosszú napok óta először halvány mosoly jelent meg az arcán.
Az elkövetkező hetek szinte egybefolytak. Réka iratokat gyűjtött, dobozokat pakolt elő a szekrény mélyéről, időpontokra járt Krisztinához, az ügyvédjéhez, és igyekezett eligazodni a jogi kifejezések sűrűjében. A főiskolán fizetés nélküli szabadságot kért – képtelen volt órát tartani, miközben az élete darabokra hullik.
– Réka, nagyon lefogytál – jegyezte meg aggodalmasan Szilvia az irodában. – Legalább egy szendvicset egyél meg.
– Most nincs erre kapacitásom – rázta meg a fejét. – Még rengeteg papírt át kell néznem.
Szilvia habozott, majd halkabban kérdezte:
– És ő… nem zaklat?
Réka keserűen elmosolyodott.
– Egyelőre csak telefonon próbál nyomást gyakorolni. Azt hajtogatja, hogy térjek észhez. Mintha én vesztettem volna el a józan eszemet.
Aznap este a fia, Márk hívta fel.
– Anya, teljesen kikészít – hallatszott a hangján a fáradtság. – Minden nap felhív, hogy beszéljen a fejemmel.
– És mit mondasz neki? – kérdezte Réka.
– Azt, hogy ez kettőtök ügye. Erre persze dühbe gurul.
Réka halkan felsóhajtott. Márk mindig kimaradt a kettejük konfliktusaiból. Talán így volt helyes.
– Te hogy viseled? – kérdezte a fia.
Réka lenyelt egy gombócot.
– Előkerültek régi fényképek. Emlékszel, amikor építettük a házat? Még alig ért fel a fejed az ablakpárkányig.
– Persze! Téglát hordtam, mintha az életem múlna rajta – nevetett fel Márk. – Apa meg irányított.
– Igen. A pénzt viszont én teremtettem elő.
– Tessék?
– A teljes tanári fizetésemet az építkezésre fordítottuk. Minden számla megvan.
– És ő azt állítja, hogy mindent egyedül finanszírozott… – morogta Márk.
Ekkor a kijelzőn újabb bejövő hívás villant fel: Gábor. Réka gondolkodás nélkül elutasította.
– Már megint ő? – kérdezte Márk.
– Minden nap próbálkozik. Ha nem veszem fel, idejön.
Nem is kellett sokáig várni. Előző nap váratlanul jelent meg az ajtóban. Ugyanazzal a rideg tekintettel, amellyel régen pillanatok alatt elhallgattatta. Csakhogy most ez már nem működött.
– Add ide azokat az elismervényeket – követelte.
– Nem.
– Réka, veszélyes játékba kezdtél.
– Nem én játszom, Gábor. Te tetted ezt velem több mint három évtizeden át.
A férfi úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy megremegett a fal.
Másnap azonban nem ő állt a küszöbön, hanem egy fiatal nő. Elegáns volt, magabiztos és kihívó tekintetű.
– Viktória vagyok – mutatkozott be. – Beszélnünk kell.
Réka karba tette a kezét.
– Hallgatom.
– Gábor miatt jöttem. Sokat szenved. Úgyis elváltok, miért kell ez a hercehurca?
– Miféle hercehurca?
– Ezek a követelések. A ház, a pénz…
– A saját pénzemről beszélünk – javította ki Réka.
Viktória látványosan megforgatta a szemét.
– Ugyan, milyen pénzről? Gábor építette fel az egészet. Maga meg…
– Én meg? – kérdezett vissza halkan.
A lány egy pillanatra megtorpant.
– Hát… otthon volt.
– Harminc éve tanítok a főiskolán – felelte nyugodtan Réka.
– Mindegy! – vágta rá Viktória. – Mi szeretjük egymást. Maga pedig csak hátráltat.
Réka végigmérte.
– Hány éves vagy?
– Huszonhét.
– Huszonhét évesen én is azt hittem, hogy a világ egyszerű – mondta csendesen. – Mondd meg Gábornak, hogy a bíróságon találkozunk.
Amikor a lány elment, Réka sokáig nézte magát a tükörben. Az arcán finom ráncok, a halántékán ősz hajszálak. Nem, nem versenyezni akar egy huszonéves lánnyal.
– Nem a fiatalság a tét – suttogta a tükörképének. – Hanem az igazság.
Késő este megszólalt a telefon. Krisztina hívta.
– Réka, elkészültek a dokumentumok. Holnap benyújtjuk a keresetet.
– Máris?
– Miért várnánk? Erős a bizonyítékunk. Egyébként a volt férje engem is megkeresett.
– Mit szeretett volna?
– Megpróbált megfélemlíteni – mondta száraz derűvel az ügyvéd. – Nem sok sikerrel. Készen áll a tárgyalásra?
Réka elhallgatott egy pillanatra.
– Nem érzem magam annak – vallotta be őszintén. – De tudom, hogy nincs más út előttem.