A válókereset beadása után Gábor abban a hitben ringatta magát, hogy Rékát könnyedén kisemmizheti: ház nélkül, megtakarítás nélkül marad majd. Csakhogy nem számolt azzal, hogy a történet nem úgy alakul, ahogyan elképzelte.
Réka már legalább negyedórája ugyanazt a két porceláncsészét törölgette a konyhában. A mozdulatai gépiesek voltak, az ujjai enyhén remegtek, gondolatai pedig kusza örvényként kavarogtak benne. Gábor mondata újra és újra visszhangzott a fejében:
– Benyújtottam a válási papírokat. A ház az enyém, és a pénz is. Tudod jól, minden az én nevemen szerepel.
Harminckét év. Ennyi időt töltöttek együtt. Több mint három évtizedet lehetett egyetlen, odavetett kijelentéssel semmissé tenni? Ráadásul nem is egy komoly beszélgetés során közölte vele, csak félvállról, miközben iratokat csúsztatott a táskájába, mintha csupán egy üzleti megbeszélésre készülne.
Megszólalt a telefonja. Márk hívta.
– Anya, minden rendben? – kérdezte a fia feszülten.
– Persze – felelte Réka, bár érezte, hogy gombóc szorítja a torkát. – Ne aggódj.
– Apa beszélt velem. Igaz, amit mondott?
– Igen, beadta.
– Nem értem, hogy maradhatsz ilyen higgadt! El akar hagyni!
– Mit vársz tőlem, Márk? Hogy jelenetet rendezzek?
A nő visszatette a csészét a polcra, pontosan oda, ahol mindig állt. Évtizedeken át mindennek megvolt a helye a lakásban – Gábor ragaszkodott a katonás rendhez.
– Azt állítja, hogy a ház és a bankszámlák kizárólag őt illetik – tette hozzá csendesen.
– Ez képtelenség! Hiszen együtt teremtettétek meg!
– Együtt… – Réka keserű mosollyal ismételte a szót. – Csakhogy a dokumentumokon az ő neve szerepel.
Csengettek. Az ajtóban Eszter állt, a szomszéd és egyetlen igazi barátnője, aki az évek során sem távolodott el tőle, még Gábor zárkózottsága ellenére sem.
– Réka! – ölelte át szorosan. – Már az egész ház erről beszél. Ez a férjed… hogy tehette?
– Mit tudnak? – kérdezte fáradtan.
– Anita a másik lépcsőházból látta egy fiatal nő társaságában. Új építésű lakásokat néztek. Azt mondta neki Gábor: „A válás után ide költözünk.”
Réka a falnak támaszkodott. Mintha valami végleg elszakadt volna benne.
– Tehát van valakije…
– Nem sejtetted? – kapta szája elé a kezét Eszter. – Ne haragudj, nem akartam így…
Aznap éjjel Réka képtelen volt lehunyni a szemét. Elővette a régi albumokat. Az esküvői fotón még sugárzó arccal állt egyszerű fehér ruhában. A következő képeken tengerpart, napsütés, egy aprócska Márk a homokban. Az elmúlt öt évből viszont alig akadt közös felvétel – inkább Gábor szerepelt rajtuk konferenciákon, üzleti utak során.
Reggel feltűnt neki, hogy a dolgozószobában nyitva maradt a páncélszekrény. Az iratok eltűntek. Még a ház tulajdoni lapját is magával vitte – azt a házat, amelynek falait együtt húzták fel. Réka tisztán emlékezett, hogyan cipelte a téglákat, miként válogatta ki a tapétát, és hogyan adta át a teljes tanári fizetését az építkezésre.
– Nem fogom szó nélkül hagyni – mondta halkan a tükörképének.
Az ügyvédi iroda hűvös eleganciája és a frissen főtt kávé illata furcsa ellentétben állt a benne tomboló feszültséggel.
– Krisztina vagyok – mutatkozott be az ügyvédnő. – Meséljen el mindent az elejétől.
Réka többször elakadt beszéd közben.
– Azt hittem, természetes, hogy ami a házasság alatt születik, az közös… nem foglalkoztam a papírokkal…
– Sokan járnak így – bólintott Krisztina. – De ne aggódjon. A törvény szerint a házasság idején szerzett vagyon fele-fele arányban oszlik meg, függetlenül attól, kinek a nevén van.
– Valóban? De ő azt mondja…
– Nyilván ezt állítja – mosolyodott el az ügyvéd. – Van bármilyen bizonyítéka? Számlák, elismervények?
Otthon Réka átkutatta az összes fiókot. Egy régi doboz mélyén rábukkant az építkezés számláira, és azokra az átvételi papírokra is, amelyeket Gábor írt alá, amikor kölcsönt kért tőle az üzletéhez. Mindent gondosan megőrzött – talán szakmai ártalom volt, tanárként mindig rendszerezett.
Ekkor ismét megcsörrent a telefon.
– Mit képzelsz? – kérdezte Gábor jeges hangon. – Ügyvédhez fordultál?
– Honnan tudod?
– Mindegy. Figyelj, Réka – enyhült meg kissé a hangja. – Felesleges háborút indítani. Váljunk el békésen. Adok neked valamennyi pénzt kezdésnek.
– Valamennyit? – szorította meg a készüléket. – És mi lesz a ház felével? Mi lesz a közös vállalkozásunkkal?