Nóra gyengéden végigsimított Márk arcán, mintha egy nem létező könnycseppet törölne le róla.
— Ne beszélj butaságokat — mondta halkan. — Te vagy a legbátrabb ember, akit ismerek. Azért, mert kiálltál értem, amikor kellett. Ez az igazi férfiasság. A pénz pedig… — elővette a telefonját, és feloldotta a kijelzőt. — Az csak eszköz. Majd lesz.
Gyorsan tárcsázott.
— Gergő? Indulunk. Állj meg a ház előtt. És foglalj asztalt a White Rabbitben. Igen, kettőnknek. Tudom, hogy telt ház van. Hívd fel a tulajdonost, mondd meg, hogy Nóra Viktória kéri.
Márk értetlenül bámulta.
— White Rabbit? Nóra, ott egy tea annyiba kerül, mint az egész havi fizetésem…
Kiléptek a kapun. A hó sűrű pelyhekben kavargott, jótékonyan elfedve a lakótelep kopott homlokzatait. A málló vakolatú bejárat előtt egy hosszú, fekete Maybach állt, fényszórói élesen vágták ketté a sötétséget. A sofőr elegáns öltönyben pattant ki, és tisztelettel kinyitotta a hátsó ajtót.
— Parancsoljon, Nóra Viktória — hajolt meg enyhén. — Márk úr — biccentett felé.
— Ez… ez a taxi? — hebegte a fiú, miközben a krémszínű bőrbelsőt nézte.
Nóra elmosolyodott, szemében azonban a megkönnyebbülés könnye csillant.
— Nem, kedvesem. Ez a saját autóm. Gyere, ülj be. Rengeteg mindent át kell beszélnünk. De előbb szeretném, ha végre ennél egy rendes vacsorát. Olyat, amihez nem jár szemrehányás és olcsó majonéz.
Abban a pillanatban kivágódott egy ablak a másodikon. Ildikó, Vivien és Beáta feje jelent meg a sötét keretben. Szinte kővé dermedve figyelték, ahogy a „szegény” Nóra beszáll egy olyan autóba, amely többet érhetett, mint három lakásuk együttvéve, és a sofőr gondosan becsukja mögötte az ajtót.
— A jó ég… — sodródott le a döbbent suttogás, mielőtt Gergő finoman elindította volna a kocsit.
Az utastérben kellemes meleg és halk jazz fogadta őket. Márk még mindig szótlanul ült, hol Nórára pillantott, hol a Debrecen esti fényeire, amelyek lassan úsztak el mellettük.
— Te… gazdag vagy? — kérdezte végül bizonytalanul.
— Az édesapám tehetős — pontosított Nóra, miközben ujjai közé fogta Márk érdes, munkától kemény tenyerét. — Én pedig most érzem magam igazán gazdagnak. Mert van valaki mellettem, aki akkor is megvédett, amikor azt hitte, hogy semmim sincs. Ez többet ér bármilyen drága szőnyegnél vagy palotánál.
Márk szemében, ahol még ott vibrált a családi vita fájdalma, lassan felderengett valami új: a megértés. Nem tudta, hogyan fér majd meg egymás mellett két ennyire külön világ, és mit hoz számukra a jövő. Egyvalamiben azonban biztos volt: ma este nem hibázott. Élete legfontosabb döntését hozta meg.
Eközben egy debreceni lakótelepi lakásban, az olcsó borfolt fölött, amely beszívódott a műszálas szőnyegbe, dermedt csend ült három asszonyra. Lassan tudatosult bennük, hogy saját kezükkel tessékelték ki az ajtón azt a szerencsét, amelyről mindig álmodoztak — csakhogy nem ismerték fel, mert nem aranytollakkal érkezett, hanem szürke köntösben.