A levegő megfagyott az asztal fölött, de Ildikó nem hagyta annyiban.
— Beáta lányát például bankár vette feleségül — folytatta éles hangsúllyal. — Az a lány bundát ajándékozott az anyjának az első fizetéséből. Tőled mire számíthatnánk? Penészes sajtra? Nekünk, Nóra, rendes családból való meny kell, hozománnyal, aki felfelé húzza Márkot, nem pedig vissza a sárba.
Nóra mellkasában jeges indulat lobbant. Nem saját magáért — a rosszindulatot rég megtanulta kezelni. Márk miatt forrt benne a düh. Látta a férfi arcán a szégyen és a fájdalom árnyékát.
— A jólét, Ildikó, nem hitelre vett perzsaszőnyeget és majonézes salátába szórt tollpihét jelent — felelte halkan, halvány mosollyal, amely mögött keménység lapult. — Inkább neveltetést. És azt a képességet, hogy valaki nem alázza meg a vendéget a saját asztalánál. Ami pedig a sajtot illeti… van egy mondás: minél hangosabban bizonygatja valaki a gazdagságát, annál silányabb a szőnyege. A műszálas pedig köztudottan nem tesz jót a levegőnek, főleg ha ritkán szellőztetnek.
A társaságra dermedt csönd borult. Beáta majdnem félrenyelte a falatot. Ildikó arca bíborba fordult, akár egy túlérett paradicsom.
— Te… hogy mersz így beszélni velem, kis taknyos?! — sikította, felpattanva a székről. — Az én lakásomban eszel, és még oktatsz is? Ki vagy te egyáltalán? Egy éhenkórász!
— Elég! — Márk ökle akkorát csapódott az asztalra, hogy az edények összekoccantak. A borospohár felborult, és az olcsó vörösbor vörös tócsaként terült szét a „felbecsülhetetlen” szőnyegen.
— A szőnyeg! Tönkretettétek! — jajveszékelt Ildikó, térdre zuhanva, hogy mentse, ami menthető. — Ő hozta ránk a bajt! Azonnal kifelé innen!
Márk lassan felállt. Sápadt volt, szája széle remegett. Végignézett az anyján, aki kétségbeesetten itatta fel a foltot a műszálas anyagból, a tanácstalanul pislogó húgán, majd a megszeppent nagynénin.
— Nem ő megy el — mondta tompán. — Hanem mi.
— Tessék? — Ildikó megdermedt négykézláb. — Az anyádat választod vagy ezt a… szemtelen lányt?
— Itt egyedül ő viselkedett méltósággal — vágta rá Márk. Odalépett Nórához, és gyengéden megfogta a kezét. — Bocsáss meg. Menjünk.
A hátuk mögött még sokáig visszhangzott az átok:
— Megbánod még! Könyörögve jössz vissza! Egy filléred sem marad!
A lépcsőház dohos szaga — macskák és cigarettafüst keveréke — most mégis felszabadítóbbnak tűnt, mint az előbbi fülledt levegő. Márk a hideg falnak támasztotta a homlokát, vállai megereszkedtek. Olyan elesettnek látszott, hogy Nórának összeszorult a torka. Tudta, milyen nehéz lépést tett. Nem csupán az anyjával fordult szembe, hanem mindazzal, amiben felnőtt: tűrni, hallgatni, látszatot fenntartani.
— Ne haragudj — suttogta Márk, anélkül hogy ránézett volna. — Ünnepet akartam. Nem gondoltam, hogy idáig fajul. Ostoba voltam. És most? Két óra van éjfélig, minden zárva. A pénzem legfeljebb egy taxira és a pályaudvari büfére elég.