— Jó estét — szólalt meg hűvösen, végigmérve Nórát tetőtől talpig.
— Hm — préselte ki végül, mosoly nélkül. — Ha már idáig eljöttél, fáradj beljebb. A cipőt tedd arra az újságpapírra. Nálunk drága laminált padló van, nem olyan, mint azokban az irodákban, ahol ti tapossátok.
Nóra szó nélkül kibújt a csizmájából, majd átnyújtotta a magával hozott ajándékcsomagot.
— Kellemes ünnepeket kívánok. Hoztam pár falatot az asztalra.
Ildikó belenézett a tasakba, és az arca azonnal eltorzult, mintha savanyúba harapott volna. Két ujjal emelte ki az eredeti francia camembert dobozát, majd a kézműves cukrászdából származó tortát.
— Ez meg micsoda? — kérdezte fennhangon, hogy a már asztalnál ülő Beáta is jól hallja. A nagydarab asszony aranyfogai villantak, ahogy kíváncsian odafordult. — Penészes sajt? Kislányom, meg akarsz bennünket mérgezni? Nálatok ez a szokás, hogy romlott ételt szolgáltok fel?
— Ez különlegesség, Ildikó — felelte Nóra nyugodtan, miközben beljebb lépett a szobába. — Nemes penésszel érlelik, attól lesz enyhén gombás aromája.
— Gombás! Hallod ezt, Vivien? — kacagott fel élesen az asszony. — Gombát majd szedünk az erdőben. Szilveszterkor a rendes emberek trappistát vesznek! — A drága sajtot hanyagul az asztal szélére lökte, a filléres felvágott mellé. — És ez a torta? Alig egy falat. Diós? Beátának műfogsora van, mit gondoltál?
Az asztal roskadozott a majonézes salátáktól, az olcsó pezsgőtől és a zsíros sült húsoktól. A levegőben az a hivalkodó szegénység vibrált, amely kétségbeesetten igyekszik gazdagságnak látszani. Az este valódi büszkesége azonban nem az étel volt, hanem a nappali közepén terpeszkedő szőnyeg.
— A lábatokat emeljétek! Ne húzzátok! — sipította hirtelen Ildikó, amikor Nóra kihúzta a széket. — Tudjátok, mennyibe került ez a darab? Részletre vettük, három évig fizetjük! Tiszta gyapjú, kézi munka, török exkluzív!
Nóra futó pillantást vetett az „exkluzívra”. Tipikus műszálas anyag volt, amely minden érintésre szikrázott és vonzotta a port.
— Igazán… feltűnő — jegyezte meg diplomatikusan.
— Feltűnő? Ez nem olyan árvaházi ruhácska, mint ami rajtad van — horkant fel Vivien, miközben igazgatta a ruhájára tűzött tollakat, amelyek már az orosz hússalátába hullottak. — Ünnepre illene kiöltözni. Márk gürcöl reggeltől estig, te meg úgy festesz, mint egy kifakult árnyék. Szégyen így megjelenni bárhol.
Márk teste megfeszült, az állkapcsa keményen megugrott.
— Vivien, elég — mondta halkan, de ellentmondást nem tűrően.
— Ugyan mit mondtam? — csattant fel a lány. — Anya, szólj rá! Mi legalább adunk magunkra. Ő meg mindenen spórol. Majd rajtad is spórolni fog, ha elveszed. Aki szegény, az szegény marad.
— Bizony — helyeselt Ildikó, miközben hatalmas adag heringet kanalazott a tányérjára. — Én mindig azt mondtam a fiamnak: a feleség a férfi névjegye. Dísznek kell lennie mellette. Nézd csak Beáta lányát, bankárhoz ment férjhez…
A mondat a levegőben lógott, és Nóra érezte, hogy ez még csak a kezdet.