Nóra a tágas gardróbszobája tükrével szemben állt, és aprólékosan szemügyre vette magát. Szilveszter este volt, és először készült Márk családjához ünnepelni. A háta mögött sorakozó ruhák – olasz tervezők selymei, kasmírok és bársonycsodák – némán lógtak a vállfákon, mégsem ezek közül választott. Ehelyett egy visszafogott, szürke kötött ruhát vett fel, amelyet egy egyszerű üzletben vásárolt. Az anyag szépen simult rá, de egyáltalán nem sugallta, hogy viselője tehetős. Ékszert sem halmozott magára, csupán egy vékony ezüstlánc csillant meg a nyakán. Nem akarta, hogy Márk rokonai a pénzt lássák benne; azt szerette volna, ha egyszerű lányként fogadják el. A haját is szerény kontyba fogta, minden hivalkodást kerülve.
— Nóra kisasszony, álljak a kocsival a főbejárathoz? — hallatszott tiszteletteljesen Gergő hangja a kaputelefonból.
— Nem szükséges, Gergő. Vigyél el a metróig, onnan egyedül megyek tovább — felelte, miközben a legújabb iPhone-ját a táskájába süllyesztette, és elővett egy régebbi készüléket, amelyet kifejezetten az ilyen alkalmakra tartogatott. — És kérlek, ne hajts túl közel Márkék házához.
Huszonhét éves volt. Egy jelentős építőipari vállalat tulajdonosának lányaként gyerekkora óta ismerte a gazdagság árnyoldalát: az érdekből fakadó mosolyokat, a számító gesztusokat, és azokat a férfiakat, akik inkább az apja bankszámláját figyelték, mint az ő tekintetét. Egy évvel korábban, amikor testőrök és felhajtás nélkül sétált a parkban, ismerte meg Márkot. A fiú éppen egy kávézó elektromos hálózatát javította, amikor Nóra ügyetlenül magára löttyintette az italát. Márk csak egy szalvétát nyújtott és egy kedves tréfát, mit sem sejtve arról, kivel beszél.
A fiú számára ő csupán Nóra volt, egy adminisztrátor egy jelentéktelen cégnél. Nórának viszont Márk a tiszta levegőt jelentette. Őszinte volt, kétkezi munkához szokott, és nem drága parfüm illata lengte körül, hanem gyanta és a téli hideg frissessége. Mégis, a mai este komolyabb próbatételnek ígérkezett, mint bármelyik igazgatósági ülés: bemutatkozni a családnak szilveszterkor.
A debreceni panellakás ajtaját Márk húga, Vivien nyitotta ki. Alig múlt húsz, de úgy festett, mintha egy dél-amerikai karneválra készülne: rikító rózsaszín tollakkal díszített, rövid ruha feszült rajta, szemhéját csillám borította, és émelyítően édes parfüm lengte körül.
— Nahát, megérkeztél — vetette oda köszönés helyett, és végigmérte Nórát egy lesajnáló pillantással. — Márk! Itt a kis szürke egérkéd!
Márk azonnal előbukkant a konyhából, kötényben az inge fölött, arcán lelkes mosollyal. Szorosan magához ölelte Nórát, és egy pillanatra az arcát a lány kabátjához nyomta.
— Ne törődj vele. Gyönyörű vagy — súgta, mire Nóra vállából kissé kiszállt a feszültség, bár tudta, ez csak a kezdet.
Ekkor lassú, kimért léptekkel kilépett a folyosóra Ildikó is. Erőteljes testalkatú asszony volt, haját magasra tupírozva, vastagon lefújva hajlakkal. Csillogó, lurexes köntöst viselt, amelyet szemmel láthatóan ünnepi öltözéknek szánt.
— Jó estét — szólalt meg hűvösen, végigmérve Nórát tetőtől talpig.