A padon ugyanaz az idős asszony ült, ahol korábban is látta. Eszter a nap felé fordította az arcát, mintha minden sugarat magába akarna gyűjteni a még hűvös tavaszi levegőben.
Réka lassan odalépett hozzá, és szó nélkül helyet foglalt mellette. A táskájából elővett egy borítékot, ujjai egy pillanatra megremegtek, mielőtt átnyújtotta volna.
— Kérem… fogadja el. Nem sok, de talán segít gyógyszerre, élelemre.
Az idős nő a borítékra sandított, de nem nyúlt érte.
— Nem ezért szóltam, kislányom — rázta meg a fejét. — Nem a pénzért.
Réka lesütötte a szemét, majd halkan megkérdezte:
— Honnan tudta? Tényleg… lát dolgokat?
Eszter rekedten felnevetett, köhögésbe fulladó hangon.
— Mit látnék? A jövőt? Ugyan már. Én csak azt látom, ami az orrom előtt történik. Egész nap itt ülök, mint egy odafelejtett bútordarab. Senki sem vesz észre egy öregasszonyt. A te… barátod viszont nem volt túl óvatos. Kiállt az erkélyre cigarettázni, és közben fennhangon telefonált. „Hamarosan lehúzom ezt a buta nőt”, „légy türelemmel, drágám” — ilyeneket mondott. Azt hitte, ő a világ közepe, én meg csak valami út menti limlom. Pedig a limlomnak is van füle.
Réka megdermedt. Ennyire egyszerű volt az egész. Semmi természetfeletti, semmi titokzatos megérzés. Csak figyelem és az a fölényes közöny, amellyel Márk mindenkit kezelt, akit jelentéktelennek gondolt.
— Köszönöm — mondta végül, és a borítékot gyengéden Eszter ölébe tette. — Vegyen magának egy rendes kabátot. Kérem.
Az idős asszony most már nem tiltakozott, csak bólintott.
— Jól van. De te se hordozz haragot. És ne fordulj el minden férfitól emiatt. Csak legközelebb…
— Tudom — vágott közbe Réka, és hosszú hónapok óta először őszinte mosoly jelent meg az arcán. — Megnézem, hogyan bánik azokkal, akiket nem tart fontosnak.
Felállt a padról. Léptei könnyebbek voltak, mint az elmúlt években bármikor. A ház kapuja felé indult, és nem érezte többé azt a szorítást a mellkasában, amely hónapok óta kísérte.
Otthon üres hűtőszekrény várta, csend és rend. Nem volt ott senki, aki hazudjon neki, aki titokban kifossza, vagy aki lenézze azokat, akiket haszontalannak hisz. A lakás falai között most először nem a félelem visszhangzott, hanem a nyugalom.
És bár anyagilag nehéz időszak következett, bár sok mindent kellett újrakezdenie, Réka pontosan tudta: amit visszakapott, az felbecsülhetetlen. A saját élete, a döntései szabadsága, a tiszta levegő a szobában.
Az elmúlt három évben semmi sem jelentett számára akkora ajándékot, mint ez a csendes, egyszerű szabadság.