Az idős asszony szavai – „még a végén papucsban maradsz” – makacsul visszhangoztak Réka fejében. Figyelte, ahogy Márk jóízűen falatozza a gondosan elkészített steaket, ahogy felszabadultan nevet a tévében futó vígjátékon. Ismerős, otthonos látvány volt. Az a férfi, akivel közös jövőt tervezett.
„Teljesen meghibbantam” – győzködte magát lefekvéskor. – „Egy szenilis öregasszony zagyvaságain rágódom, és a saját férjemet gyanúsítom.”
Ennek ellenére az ébresztőt fél órával korábbra állította.
A reggel fakó, ólomszürke fénnyel érkezett. Márk még mélyen aludt, keresztben elnyúlva az ágyon. Réka hangtalanul öltözött fel, ügyelve, hogy egyetlen padlódeszka se nyekkenjen. A konyhában gyorsan lefőzött egy kávét, és az ablak előtt állva kortyolgatta, miközben a kihalt játszóteret nézte odalent.
– Már mész is? – hallatszott Márk álmos hangja a hálóból.
– Igen, előrehozták a megbeszélést. Aludj csak tovább – felelte, majd odalépett hozzá, és puszit nyomott az arcára. A borosta kellemetlenül felsértette az ajkát.
Az előszobában magára kapta a kabátját, felvette a kulcsokat, és szándékosan hangosan odaszólt:
– Rohannom kell! Későn jövök!
Az ajtó csattanva záródott.
De nem ment el.
A falnak támaszkodva maradt az előszobában, a fogas mögé húzódva. A szíve vadul vert; saját viselkedésétől is szégyellte magát. A saját lakásában bujkálni… mintha betörő volna.
Eltelt egy perc. Aztán még egy. A csend szinte nyomta a dobhártyáját. A konyhából a hűtőszekrény tompa zúgása szűrődött át.
„Nevetséges vagy” – korholta magát, és már a kilincs felé nyúlt, hogy valóban kilépjen.
Ekkor megnyikordult az ágy.
A léptek határozottak voltak, nyomukban sem volt az iménti bágyadtságnak. Márk gyors tempóban végigment a folyosón. Réka visszafojtotta a lélegzetét. A férfi alig egy méterre haladt el tőle, de a félhomályban nem vette észre, hogy ott áll a kabátok árnyékában.
Telefon pittyent. Tárcsázás.
– Halló, Nóra? – Márk hangja egy csapásra megváltozott. A kedves, simulékony tónus eltűnt, helyét kemény, üzletszerű hang vette át. – Elment a banya. Indíthatjuk.
Réka olyan erősen harapott az ajkába, hogy fémes ízt érzett.
– Igen, nálam van a meghatalmazás – folytatta Márk, miközben fel-alá járkált a nappaliban; hangja hol közelebb, hol távolabbról hallatszott. – Az ingatlanos készen áll? Biztos, hogy ma leteszik a foglalót? Nem érdekel, ha áron alul megy el. Készpénz kell még ma, mielőtt hazaér. Felveszünk öt millió előleget, aláírjuk az előszerződést, aztán lelépünk. A maradékot pereljék ki rajta, mire bármi történik, mi már Thaiföldön leszünk.
Felnevetett.
– Ugyan már, ne parázz. Fogalma sincs semmiről, úgy hisz nekem, mint egy kiskutya. Tegnap is ott voltak az iratok az asztalon, és meg se rezdült. Húsz perc múlva találkozunk. Hozd az útleveled, tanúként kellesz. Szeretlek, kicsim. Hamarosan normális életünk lesz.
A hívás megszakadt. Márk fütyörészve indult a fürdőszoba felé, majd megnyílt a zuhany.
Réka lassan lecsúszott a fal mentén, míg végül a padlón ült. A lábai nem bírták megtartani. A fejében kongó üresség tátongott, mintha egy elhagyott csarnokban állna.
Három év. Ennyi ideje éltek együtt. Közös terveket szőttek, ő fizette a legjobb fogorvost, bemutatta üzleti partnereinek, mindenhová magával vitte. A lakást még a házasságuk előtt vásárolta – a saját pénzéből. Most pedig „banyának” nevezte, és hideg fejjel készült kiforgatni mindenéből.
A zuhany vízének zúgása lassan visszahozta a jelenbe.
Könnyek nem jöttek. Helyettük jeges, számító elszántság költözött a helyére.