Negyvenkét éves volt. Saját logisztikai központot irányított, ötven alkalmazott dolgozott a keze alatt, és volt egy férje is, aki nyolc esztendővel fiatalabb nála. Márk büszkén hirdette magáról, hogy „startupper, aki épp a megfelelő piaci rést keresi”. Réka ezt elegánsabban „alkotói útkeresésnek” nevezte, miközben szó nélkül fizette a közös számlákat.
– Asszonyom, nem jutna egy kis kenyér?
Réka összerezzent. A félhomályos park szélén, a pad mellől egy alak bontakozott ki. Eszter volt az, a környék különös figurája. Nem lehetett rá mondani, hogy hajléktalan, mégis mindig idegen vállára szabott, ormótlan kabátokban járt. A szomszédok szerint már nem teljesen beszámítható.
– Kenyerem nincs – felelte Réka, és letette a bevásárlószatyrokat a poros aszfaltra. – De van fahéjas csigám. Meg egy joghurt.
Átnyújtotta a csomagot. Az idős nő szinte rá sem pillantva vette el, viszont a tekintete – meglepően élénk és éles – Réka arcába fúródott.
– Jólelkű vagy – recsegte. – Csak épp nem hallasz.
– Tessék? – Réka ideges lett. Legszívesebben már a lakás melegében lett volna.
Eszter közelebb lépett. Nem az öregség szaga lengte körül, hanem nedves föld és mentolos cseppek illata.
– Jegyezd meg, amit mondok. Holnap reggel ne te lépj ki elsőként a lakásból.
– Micsoda?
– Engedd, hogy a férjed menjen ki előbb. Te késlekedj egy kicsit. Úgy csinálj, mintha elmennél, de maradj az ajtó mögött. Figyelj.
– Ez badarság – csóválta a fejét Réka, és megfogta a nehéz kapu kilincsét.
– Ne te indulj el elsőként – ismételte makacsul Eszter, és belekapaszkodott a kabátujjába. – Különben papucsban találod magad az utcán. Ahogy én is jártam valaha.
Réka kiszabadította a karját, és sietve belépett a lépcsőházba. A szíve a torkában dobogott. „Tavasz van, ilyenkor mindig több a bolond” – próbálta nyugtatni magát, miközben hívta a liftet. Mégis végigfutott rajta a hideg.
Otthon fülledt levegő fogadta. Márk a konyhaasztalnál ült, a laptop képernyőjébe merülve. A tűzhelyen nem főtt semmi, a mosogatóban ott tornyosult a reggeli edénykupac.
– Szia, Réka – szólt oda anélkül, hogy felnézett volna. – Ma is sokáig maradtál. Épp befektetőkkel levelezek. Milliós üzlet körvonalazódik.
Réka válasz helyett kipakolni kezdett.
– Fáradt vagy? – kérdezte végül Márk, és odalépve átölelte a derekát. A keze meleg és ápolt volt. – Nyugi, hamarosan berobban a projektem. Te majd pihenhetsz, nem kell ennyit dolgoznod. Elutazunk a Maldív-szigetekre.
– A Maldív-szigetekre… – ismételte halkan.
A tekintete az asztal szélén heverő iratmappára siklott. „Teljes körű meghatalmazás” – állt rajta. Egy hónapja intézték el, amikor Réka üzleti útra utazott, és sürgősen át kellett íratni egy telket az új raktár miatt. Három évre szólt.
– Miért nincs ez a páncélszekrényben? – kérdezte.
Márk egy pillanatra megmerevedett. Alig észrevehetően, de Réka, aki tizenöt éve tárgyalt kemény fuvarozókkal, kiszúrta.
– Csak másolatot készítettem a banknak – felelte könnyed hangon, és a fiókba csúsztatta a mappát. – Elfelejtettem visszatenni. Eszünk? Majd’ éhen halok.
Az este hátralévő részében Réka képtelen volt szabadulni a nyugtalanító érzéstől. A gondolat, amit az öregasszony ültetett el benne, makacsul ott motoszkált, és nem hagyta, hogy megnyugodjon az éjszaka előtt.