Azt sajnálom csak, hogy mennyi időt hagytam kicsúszni a kezemből.
– És most mi lesz? – kérdezte halkan Krisztina.
Eszter tekintete eltökéltté vált.
– Most végre élek. Nem csak létezem – tényleg élek.
Másnap délelőtt besétált egy utazási irodába. Hosszan böngészte a prospektusokat, nem az akciós ajánlatokat kereste, hanem azt, amelyiktől gyorsabban vert a szíve. Végül a legdrágább tengerparti csomagra bökött rá: napsütés, kényelmes szálloda, erkélyes szoba. Egyedül.
Amikor a foglalást intézték, az ügyintéző rutinosan megkérdezte:
– Két főre legyen a szoba?
Eszter habozás nélkül felelt:
– Nem. Egyágyasat kérek. Egyedül utazom.
A mondat kimondva most először nem csengett szomorúan. Nem volt benne hiány vagy keserűség. Inkább úgy hangzott, mint egy ajtónyitás a friss levegőre. Tizenöt év után az „egyedül” szó nem büntetés volt, hanem lehetőség.
A gépe egy hét múlva indult. Otthon elővette a bőröndöt, amely eddig inkább a szekrény tetején porosodott, mintsem utazásra szolgált volna. Ruhákat hajtogatott, fürdőruhát tett félre, majd megállt egy pillanatra. Eszébe jutott, hányszor mondta magának az évek során: majd később, most nincs rá idő, előbb a család. Mindig akadt valaki, akinek sürgősebb volt az igénye, fontosabb a kívánsága.
Csakhogy számára soha nem jutott sor.
A telefonja megrezdült az ágyon. Üzenet érkezett Gábortól.
„Találkozhatnánk? Beszéljük meg rendesen.”
Eszter ajkán halvány, fáradt mosoly jelent meg. Rövid ideig nézte a kijelzőt, mintha mérlegelne, aztán pötyögni kezdett.
„Nincs miről beszélnünk. Kívánom, hogy találd meg, amit keresel. Nélkülem.”
Az üzenet elküldése után letiltotta a számot. Nem dühből, nem sértettségből – egyszerűen azért, mert többé nem akarta, hogy visszahúzzák.
A képernyőn felvillant az időjárás-jelentés. Ott, ahová készült, harmincfokos meleget és ragyogó, felhőtlen eget ígértek. Eszter elképzelte a sós levegőt, a víz morajlását, a reggeleket, amikor senki sem követel tőle semmit.
Lecsukta a bőrönd fedelét, végighúzta rajta a cipzárt. Aztán a tükör elé állt. Hosszú másodpercekig nézte a visszatükröződő arcot: nem volt fiatalabb, mint tegnap, de könnyebbnek tűnt. A tekintetében már nem a megfelelési kényszer ült, hanem valami csendes bizonyosság.
Elmosolyodott.
Nagyon régen nem látta magát így. Most végre felismerte azt a nőt a tükörben – és tudta, hogy többé nem mond le róla senki kedvéért.