A hívás megszakítása után napokig dermedt csend ült a lakásra. Egy teljes hét telt el úgy, hogy alig váltottak szót. Gábor bejött, körbenézett, tett-vett, aztán szó nélkül elment. Egyszer mégis megpróbált beszélgetést kezdeményezni.
– Figyelj… nem lehet, hogy túl messzire mentél? Anya tényleg nincs jól.
– Akkor forduljon a fiához – felelte Eszter higgadtan.
– Én… most nem tudok segíteni.
– Miért nem?
– A munka miatt. Tudod, milyen.
Eszter felvonta a szemöldökét.
– Nem, nem tudom. Tizenöt éve „a munka miatt” nincs pénzed. Valahogy mégsem látszik az eredménye.
A férfi arca elvörösödött.
– Mit vártál? Hogy úgy robotoljak, mint te? Nem vagyok gép! Nekem is vannak idegeim!
– Az étvágyaddal nincs gond – vágott vissza Eszter. – Sem azzal a szokásoddal, hogy más tart el.
– Ez az én családom! – csattant fel Gábor.
– Akkor élj velük.
– Tessék?!
– Két órád van összepakolni – mondta nyugodtan. – Utána hívom a rendőrséget, és közlöm, hogy egy idegen tartózkodik a lakásomban.
A férfi ledermedt.
– Komolyan beszélsz?
– Teljesen. Nem akarok tovább idegenekkel egy fedél alatt élni.
Aznap éjjel elment. Bőröndök csapódtak, az ajtó hangosan bevágódott. Nem sokkal később megszólalt a telefon. Mónika volt az.
– Mit műveltél, te hálátlan?! Gábor most Rékánál alszik a kanapén! Felment a vérnyomása!
– Sajnálom – válaszolta Eszter egyenletes hangon. – De ez már nem az én ügyem.
– Hogyhogy nem a tiéd? A felesége vagy!
– Az voltam. Holnap beadom a válókeresetet.
A vonal túlsó végén még hallatszott a kiabálás, de Eszter egyszerűen lenémította a készüléket.
A válás meglepően gyorsan lezajlott. Gábor alkudozni próbált: haladékot kért, közös megbeszélést sürgetett, célozgatott a „közös vagyonra”. Csakhogy a lakást Eszter még a házasságuk előtt vásárolta, házassági szerződésük nem volt, és valójában nem akadt mit felosztani.
Utoljára a közjegyző irodájában találkoztak.
– Eszter… – szólalt meg halkan, miközben a nő aláírta az iratokat. – Hiányzol.
A nő ránézett.
– Én hiányzom? Vagy az, hogy volt kihez nyúlni a pénztárcáért?
Gábor nem felelt.
Egy hónappal később ajánlott levél érkezett. A borítékban a lakcímről való kijelentkezésről szóló papír és egy rövid üzenet lapult: „Bocsáss meg, ha tudsz.”
Eszter hosszasan nézte a sorokat, majd gondosan összehajtotta a lapot, és a fiók mélyére tette.
Aznap este a balkonon ült Krisztinával, egy pohár bor mellett.
– Na, szabad vagy? – kérdezte a barátnője félmosollyal.
– Igen.
– Félelmetes?
– Eleinte az volt. Most inkább felszabadító.
Krisztina bólintott.
– Mindig is kíváncsi voltam… miért tűrted ennyi ideig?
Eszter elgondolkodott.
– Talán féltem az egyedülléttől. Azt hittem, a család azt jelenti, hogy szükség van rád. Később jöttem rá, hogy a család ott kezdődik, ahol megbecsülnek. Engem csak kihasználtak.
– Nem bánod?
Eszter elmosolyodott.
– Azt, hogy többé nem fizetem mások szeszélyeit? Nem. Csak az elvesztegetett éveket sajnálom.