Nem találta bennük azt a fölényt, amit korábban látni vélt. Sem a leereszkedést. Idegen arcok néztek vissza rá: számító, kapzsi emberek, akik egy pillanat alatt képesek irányt váltani, ha érdekük úgy kívánja. A hangzatos „családi összetartásból” semmi sem maradt, csak egy átlátszó díszlet.
Lilla lassan felállt az asztaltól.
– Valamit nagyon félreértettek – szólalt meg halkan, de határozottan.
– Mit nem értünk, drágám? – kérdezte mézes-mázos hangon Erzsébet.
– Azért nem készítettem el a salátát, mert kíváncsi voltam valamire – pillantott végig rajtuk Lilla. – Szeretnétek-e akkor is, ha nincs kaviár az asztalon? Érnék-e valamit nektek fáradtan, pénz nélkül, egyszerű hétköznapi nőként?
Mély levegőt vett. Márk odalépett hozzá, és megszorította a kezét. Tenyerének melege és szilárdsága erőt adott neki.
– Megkaptam a választ – folytatta. – Számotokra én csak szerep vagyok. Egy pénztárca. Egy szakácsnő. Valaki, akinek a hibái mellett Vivien ragyoghat.
– Hogy merészeled… – csattant fel Gergő, de bátyja tekintete belé fojtotta a szót.
– Igenis merem – vágta rá Lilla. – Ez az otthon az enyém is. Ez az ünnep az enyém is. És az új évet tiszta lelkiismerettel, tiszta környezetben akarom kezdeni.
Erzsébetre nézett.
– Emlékszik a csizmámra? Arra a szakadt darabra? Egész éjjel sírtam, annyira feltörte a lábam. Azt mondta, edzi a jellemet. Igaza volt. Megedződtem. Éppen ezért arra kérem önöket, hogy most hagyják el a lakásunkat.
– Szilveszterkor teszed ki az anyádat az utcára? – kapott a mellkasához Erzsébet színpadiasan. – Márk, ezt hallod?
– Hallom, anya – felelte nyugodtan Márk. – És egyetértek. A taxit már hívtam, lent vár. Az oroszkrém-salátát elvihetitek dobozban.
A készülődés kapkodó és ingerült volt. Vivien a „beképzelt gazdagok” kifejezést sziszegte maga elé, Gergő azzal fenyegetőzött, hogy többé szóba sem áll a testvérével, Erzsébet könnyek nélkül jajveszékelt a hálátlan menyéről. Krisztina észrevétlenül próbált néhány szendvicset a táskájába csúsztatni, de Márk tekintetére visszatette őket.
Amikor az ajtó végre becsapódott mögöttük, áldott csend telepedett a lakásra.
Lilla visszaült a székre, arcát a kezébe temette. Vállai megremegtek.
– Ennyi volt – guggolt mellé Márk, és gyengéden végigsimított a haján. – Véget ért. Büszke vagyok rád.
– Sajnálom őket – zokogta Lilla, könnyes szemmel felnézve. – Nem azért, mert elmentek. Hanem mert üresek. Csak tárgyak, pénz és keserűség van bennük. Emesében könyvek és jóság lakott. Olyan szeretnék lenni, mint ő.
– Már most is olyan vagy – mosolygott rá Márk. – Sőt.
Odament a hűtőhöz, és elővett egy apró üveget: valódi, drága tengeri kaviárt, amit a prémiumából vett titokban.
– Sejtettem, hogy forradalmat csinálsz – kacsintott. – De az új év mégsem kezdődhet kaviáros falat nélkül. Ünnepeljünk kettesben. Te, én… és Győr a távlati tervben.
Lilla könnyeken át elmosolyodott. Hosszú évek óta először nem a kötelesség súlyát érezte, hanem a szabadság könnyűségét. Megkent egy szelet kenyeret vastagon vajjal, ráhalmozta a kaviárt, és arra gondolt: a boldogság nem egy győri lakás birtoklása. A boldogság az, ha van melletted valaki, aki segít kitessékelni az életedből mindazt, ami fölösleges.
Odakint tűzijáték robbant az égen, mintha az új kezdetet hirdetné.