Eszter lassan az asztalra tette a mobilját. Gábor még csak nem is köszönt – rögtön a tárgyra tért, mintha a felesége nem társ, hanem egy éjjel-nappal elérhető banki ügyfélszolgálat lenne.
– Nem – felelte higgadtan, miközben a bevásárlószatyorból sorra pakolta ki az élelmiszereket. – Nem utaltam el.
A vonal túlsó végén csend támadt. A férfi várta a magyarázatot, a mentegetőzést, valami kiegészítést. De Eszter nem szólt többet.
– Hogyhogy nem? – Gábor hangja élesre váltott. – Anyám rosszul van, és téged ez hidegen hagy?
– Nem hagy hidegen. De pénzt akkor sem küldök.
– Miért?
A nő megfordult, és ránézett. Negyvennyolc éves volt, mégis most olyan tanácstalan arckifejezést viselt, mint egy megszeppent kisfiú, akitől elvették a kedvenc játékát.
– Mert elég volt, Gábor. Tizenöt év után ennyi elég.
A férfi gúnyosan felhorkant, leült, és a telefonját kezdte nyomkodni. Szokás szerint kibújt a beszélgetés alól.
– Mi ez a dráma? Csak nem klimaxolsz?
Eszterben valami halkan, jegesen kattant. Rájött, hogy már nem dühös. Csak kimerült.
Talán minden már az esküvőjük napján elkezdődött. Mónika, az anyósa akkor odasúgta egy barátnőjének: „Látod, Gábor jól nősült. Saját szalonja van a nőnek, tele pénzzel. Most végre mi is rendesen élhetünk.” Eszter úgy tett, mintha nem hallotta volna. Azt hitte, meggondolatlan megjegyzés volt. De nem az volt – inkább egy előre kijelölt terv.
Az első házasév békésen telt. Gábor egy építőipari cégnél dolgozott menedzserként. Nem keresett sokat, de volt stabil fizetése. Eszter szépségszalonja egyre jobban ment, gyarapodtak a vendégek, a bevétel is szépen nőtt. Nem szenvedtek hiányt semmiben.
Aztán jöttek a változások. Előbb megszűnt a bónusz, majd megvágták a prémiumot. Később csak félállásban maradt, végül a cég körül „gondok adódtak”, és Gábor fél évig „megfelelő lehetőséget keresett”. Eszter nem tiltakozott. Család voltak.
Egy idő után azonban feltűnt neki, hogy öt év alatt a férje három munkahelyet fogyasztott el, mégsem lett több megtakarítása. Ellenben rendszeresen újabb és újabb kérések érkeztek.
– Eszter, anyának gyógyszerre kell.
– Eszter, Rékának jól jönne egy kis segítség a felújításhoz.
– Eszter, Anita nem tudja befizetni Levente óvodáját.
És ő fizetett. Utalt, bevásárolt, számlákat rendezett. Mert család. Mert neki belefért. Mert ha nem ő, akkor ki?
Aztán eljött az a bizonyos nap.
Eszter bevásárlással indult az anyóshoz. Kulcsa volt a lakáshoz – Mónika ragaszkodott hozzá: „Ha bármi történne velem, azonnal be tudj jönni.” A harmadik emeletre érve kinyitotta az ajtót. A konyhából hangok szűrődtek ki. Nevetés.
– Ugyan már, ő még örül is, hogy tehet valamit, a mi Eszterünk! – hallatszott befelé a konyhából valakinek a hangja, és Eszter megdermedt az előszobában.