…egy fillért sem költött az asztalra.
Lilla szemét hirtelen csípni kezdte a könny. Nem a saját megaláztatása fájt most a legjobban, hanem az a szinte elviselhetetlen szánalom, amit a három évvel korábbi önmaga iránt érzett. Eszébe villant az a tél, amikor az egyetlen csizmája szétszakadt. Dermesztő, mínusz húsz fokos hideg volt. Akkor Erzsébettől kért kölcsön ötezer forintot fizetésig. A válasz egy hűvös mosoly és egy kioktató mondat volt: „Meg kell tanulni a lehetőségeidhez mérten élni, kedvesem. Hordd az őszi cipőt, legalább edződsz.” Másnap pedig Vivien kapott tőle egy méregdrága táskát – csak úgy, jókedvből.
Lilla egy hétig járt átázott lábbal, végül makacs hólyaghurut lett a vége. Egy szót sem szólt Márknak, nehogy összevesszen az anyjával.
A könnycseppek ott gyűltek a szemében, de nem gördültek le.
– Elég volt! – csattant fel Márk, és akkorát csapott az asztalra, hogy a tányérok összekoccantak. Gergő félrenyelt az orosz hússalátától.
– Hogy beszélsz az anyáddal? – háborgott a testvére.
– Azt mondtam, elég! – Márk felállt. Most magasabbnak és erősebbnek tűnt, mint valaha. – Az én otthonomban vagytok, az én ételemet eszitek, és közben sértegetitek a feleségemet. Egy saláta miatt? Háromezer forint miatt?
– Itt az elv a lényeg! – próbált közbevágni Erzsébet.
– Elv? – Márk keserűen elmosolyodott, és olyan tekintettel nézett az anyjára, amiben már nem harag, hanem kiábrándult szánalom volt. – Rendben. Beszéljünk az elvekről. Lilla nem azért nem készítette el azt a salátát, mert ne lenne rá pénz. Hanem mert nem kötelessége többé a kegyeiteket keresni.
A komódhoz lépett, kivett egy dossziét, és Vivien elé dobta.
– Olvasd el. Te vagy köztünk a „hozzáértő”.
Vivien fintorogva kinyitotta a mappát. Végigszaladt a tekintete az első oldalon, majd hirtelen elkerekedett a szeme.
– Ez… ez micsoda? Győr? Belváros? Százhúsz négyzetméter? – a hangja magasba csúszott.
– Miről beszélsz? – Erzsébet kikapta a papírokat a kezéből. – Miféle lakás? Honnan?
– Lilla örökölte Emese nénitől – mondta Márk lassan, tagoltan. – És nem csak az ingatlant. Van ott egy komoly könyvgyűjtemény, antik bútorok. Az előzetes értékbecslés szerint Lilla nagyjából tízszer annyival rendelkezik, mint ti együttvéve.
Súlyos, fojtogató csend telepedett a szobára. Kint az utcán már korán durrogtak a petárdák, de odabent még a levegő is megdermedt.
Erzsébet arca szemmel láthatóan átalakult. A düh értetlenségbe, az értetlenség számító felismerésbe fordult, végül mézes-mázos mosoly ült ki rá. Olyan gyors és természetellenes volt ez a váltás, hogy Lillának összerándult a gyomra.
– Lillácska… – gügyögte hirtelen lágy hangon. – Hát Emese néni? Isten nyugosztalja. Mindig mondtam, hogy te jó családból származol. Márk, miért nem szóltál? Megemlékezhettünk volna…
– Jaj, Lilla! – Vivien előrehajolt, mintha hirtelen a legjobb barátnők lennének. – Győr az álmom! Gergővel pont a hosszú hétvégére terveztünk utazást. Kell ott felújítás? Szívesen segítek a berendezésben, tudod, milyen jó ízlésem van. Csodát lehetne kihozni belőle!
– Így van – bólogatott Krisztina néni, miközben félretolta a tányérját. – A családnak össze kell tartania. Egyszerre szomorú és örömteli dolog ez. Lillám, nekem épp most lenne szükségem egy kis segítségre a fogorvos miatt, talán…
Lilla némán figyelte őket, és nem ismert rá azokra az emberekre, akiket eddig családnak hitt.