Krisztina valóban nem hazudtolta meg magát: modorosság nélkül, harsányan, és azzal a különös képességgel vetette bele magát a vacsorába, hogy a legfinomabb falatok rendre az ő tányérján landoltak az első negyedórában.
– Na, háziasszony, mivel készültél nekünk? – dörmögte elégedetten, miközben magától értetődő természetességgel elfoglalta az asztalfői széket. Márk helyét. Engedélyt persze nem kért.
A beszélgetés hamarosan arra a jól ismert vágányra siklott, amelyet Erzsébet annyira szeretett: Gergő sikerei és Márkék állítólagos tehetetlensége.
– A mi Gergőkénk jutalmat kapott – jelentette be fennhangon, miközben bőségesen szedett a kocsonyából. – Százharminezer forintot! Így becsülik meg a rendes munkaerőt. Vivien már kinézett magának egy nercbundát, autós fazont. – Jelentőségteljesen Márkra pillantott. – Ti meg még mindig azzal az ócskasággal jártok?
– Nekünk megfelel az az autó, anya – felelte Márk higgadtan, miközben pezsgőt töltött a poharakba.
– „Megfelel”… – horkant fel Vivien. – Lilla ugyanabban a blúzban ül itt, mint az én születésnapomon két éve. Ez nem az, hogy „megfelel”, hanem hogy siralmas. Ne haragudj az őszinteségért, de hát család vagyunk.
Lilla ujjai megfeszültek a villa nyelén. Régebben ilyenkor könnybe lábadt a szeme, kimenekült volna a konyhába, és magyarázkodott volna. Most azonban higgadtan nézett Vivienre, mintha egy furcsa bogarat tanulmányozna.
Eszébe jutott egy gondolat, amit Emese egyik könyvében olvasott: „Aki bánt, az valójában a saját bizonytalanságát védi. A boldog ember nem aláz meg másokat.” Ez a mondat segített neki egyenes háttal ülni.
– És a „Királyi”? – hasított bele hirtelen Erzsébet hangja a zsivajba.
A levegő megdermedt. Az anyós kanala a levegőben maradt, tekintete ide-oda cikázott a saláták, sültek és hidegtálak között. De hiába kereste a kristálytálat, amelyben a réteges saláta tetejét vastagon borította volna a vörös kaviár.
– Lilla? – A hangja fémesen csengett. – Külön felhívtalak kedden, hogy ne felejtsd el. Ez hagyomány.
A falióra kattogása szinte túl hangosnak tűnt a hirtelen támadt csendben.
– Nem készítettem el, Erzsébet – mondta Lilla nyugodtan.
– Micsoda? – Az anyós arca elvörösödött. – Sajnálod rá a pénzt? A férjed anyjára? Mi ajándékkal jövünk, hoztam nektek konyharuhákat, te meg egy üveg kaviárt nem tudsz az asztalra tenni?
– Ugyan, anya, mit vársz tőle – húzta el a száját Vivien. – Nála még a hóesést is könyörögni kellene. Mindig játsszák a szegényt. Mi Gergővel havonta fizetjük a hitelt, mégis gazdagabban terítünk. Ők meg a nagymama régi lakásában kuporognak, és számolgatják az aprót. Szégyen.
– Igaza van – csatlakozott Krisztina, miközben egy lazacos falatot rágott. – Az édesanyád egyetlen fogást kért. Egyet! Ez tiszteletlenség, bárhogy nézem.
Márk lassan letette az evőeszközt. Látta, hogy Lilla keze finoman remeg, bár igyekszik uralkodni magán. Évek óta ugyanaz a jelenet ismétlődött: apró, szúrós megjegyzések, módszeres csipkedés, mintha a többiek az ő felesége rovására növelnék a saját jelentőségüket.
– Tehát a kaviár a probléma? – kérdezte halkan.
– A hozzáállás a gond! – csattant fel Erzsébet. – Nézz rá a feleségedre! Szürke kisegér, aki egy ünnepi vacsorát sem tud rendesen megszervezni. Mindig mondtam: Gergő jól választott, Vivien igazi királynő. Neked meg jutott… se nem hal, se nem hús. Közgazdász, persze. Biztos a születésnapjára adott pénzt is eldugta valahová, ahelyett hogy az asztalra tette volna…