Lilla az ablak előtt állt, és figyelte, ahogy a nagy, lomha hópelyhek hangtalanul ereszkednek le a társasház udvarának szürke aszfaltjára. A konyhában egyenletesen zúgott a hűtő, a tűzhelyen pedig már majdnem elkészültek az oliviersalátához főtt zöldségek. Minden pontosan úgy zajlott, mint más években – mégis, idén valami egészen más volt. A mellkasában feszült idegként vibrált a feszültség, mintha egy túlhúzott húr bármelyik pillanatban elpattanhatna.
Az asztalon ott hevert a bevásárlólista, amelyet még egy héttel korábban írt össze. Egy tételt vastag piros filccel húzott át: „Vörös kaviár (2 üveg) – a „Cári” salátához”.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Márk, miközben hátulról átölelte. Érezte a felesége testében a merev tartást. – Anyám ezt nem fogja szó nélkül hagyni. Tudod, neki az a saláta presztízskérdés. Ha nincs kaviár az asztalon, szerinte az egész év kudarc volt.
– Akkor ne hagyja szó nélkül – felelte Lilla halkan, de rendíthetetlenül. – Elegem van abból, hogy a szeretetüket próbálom megvásárolni. Pontosabban valamit, ami talán nem is létezik. Öt éve igyekszem megfelelni: ünnepi vacsorákat rendezek, eltűröm anyád és Vivien szurkálódásait. Öt éve spórolok magamon, csak hogy Erzsébet ne nevezzen „semmirekellőnek”, aki szégyent hoz a családra. Most már elég.
Márk maga felé fordította, és a szemébe nézett. Nem félelmet látott benne, hanem kimerült, de szilárd elszántságot. Volt valami, amit a többiek még nem tudtak. Három nappal korábban ajánlott levél érkezett Győrből.
Nina néni, az édesanyja unokatestvére – akiről a család szinte teljesen megfeledkezett – elhunyt. Lilla volt az egyetlen, aki évek óta rendszeresen, kézzel írt leveleket küldött neki. Nem számított semmiféle haszonra; az idős asszony szerényen élt, könyvtárosként dolgozott. Lilla egyszerűen megsajnálta a magányos rokont. A levelekben sosem panaszkodott, inkább az időjárásról, az olvasmányairól mesélt, ünnepekkor képeslapot küldött.
A végrendelet azonban mindenkit meglepne. Egy lakás Győr egyik régi, patinás városrészében, magas mennyezettel, dunai panorámával. És egy tekintélyes értékű antik könyvgyűjtemény, amelynek pontos árát még a közjegyző sem merte elsőre megbecsülni.
– Nem fogják megérteni – sóhajtott Márk. – De melletted állok. Tudod jól.
– Tudom. Ezért sem félek.
A vendégek este nyolc körül kezdtek szállingózni. Mint mindig, most is Erzsébet érkezett elsőként. Nem egyszerűen belépett, inkább méltóságteljesen bevonult, mintha saját zászlaját hordozná maga előtt. Utána Gergő tipegett be, karján ajándékokkal megrakott szatyrokkal – főként saját magának és a feleségének szánt meglepetésekkel –, végül pedig Vivien zárta a sort.
Vivien új, flitteres ruhát viselt, amely szinte vakította a szemet a csillogásával.
– Hát ez a hó! – csattant fel már az ajtóból, és a havat gondolkodás nélkül a frissen tisztított lábtörlőre rázta. – Gergő úgy vezetett, hogy azt hittem, a korlátnak csapódunk. De legalább ideértünk időben! Lilla, miért vagy ilyen sápadt? Megint halálra dolgoztatnak? Én például kipihentem magam. Úgy döntöttünk, az ünnepek előtt a nőnek jár egy kis kényeztetés. Spa, masszázs… Rád is rád férne, mert komolyan, úgy nézel ki, mint aki már betöltötte a negyvenet.
Lilla huszonkilenc volt. Csak mosolygott, és átvette Erzsébet kabátját.
– Lillácskám – mérte végig a lakást az anyós éles tekintettel. – Miért csíkos a tükör? Rossz jel. A pénz elkerül benneteket. Bár – biggyesztette le a száját –, nálatok az úgyis állandó vendég. Márk, édes fiam, gyere, adj egy puszit az anyádnak!
Az asztalnál helyet foglalt még Márk és Gergő nagynénje, Krisztina is – hangos, mindenbe beleszóló asszony, aki különös tehetséggel bírt ahhoz, hogy az ünnepi hangulatot percek alatt a saját stílusára formálja. És amikor végre leült, már látszott rajta, hogy hamarosan átveszi a szó irányítását.