– Kinga, ezt maga találta ki. „Mindenki a maga kasszájából”, nem emlékszik? – felelte higgadtan Eszter. – Én az étteremben dolgozom, ott kapok enni. Márk a gyárban van, fizetést kap. Ha éhes, vásároljon, főzzön magának, vagy menjen menzára. Nem vagyok a cselédje.
– Feleség vagy! – sipította az anyós, szinte fröcsögve a dühtől. – A te dolgod, hogy ellásd a férjedet! Én bezzeg az apját egy életen át etettem!
Eszter lassan letette a poharat a pultra. A hangja nem volt hangos, de megfellebbezhetetlenül csengett.
– Először is, ne beszéljen velem így. Másodszor pedig: ezt az egészet maga robbantotta ki a zsugori ötletével. Mi volt fontosabb? A pénz? Vagy az, hogy továbbra is maga irányíthasson mindent?
– Hálátlan teremtés! – kapkodott levegő után Kinga. – Majd én beszélek Márkkal, és elválik tőled! Egy rendes háziasszony nem viselkedik így!
Ekkor Eszterben elszakadt valami. Az évek alatt felgyülemlett sérelmek, a folytonos piszkálódás, Márk örökös határozatlansága mind egyszerre törtek felszínre.
– Én lennék a hibás? – lépett közelebb. Kinga ösztönösen hátrált. – Nem. Maga rontotta el. Nem férfit nevelt, hanem egy önállótlan gyereket, aki még mindig az anyja szoknyája mögé bújik. Egy lépést sem tesz maga nélkül. Büszke rá, hogy még mindig magánál eszik? Akkor tartsa is ott! Hiszen ezt akarta, nem? Hogy mindig kéznél legyen. Tessék, megkapta. Én viszont belefáradtam. Nem vállaltam, hogy egy felnőtt testbe zárt kamaszt szolgáljak ki, aki még akkor sem áll ki a feleségéért, amikor azt sárba tiporják.
Kinga úgy viharzott ki a lakásból, mintha forró vízzel öntötték volna le. Az ajtó akkorát csapódott, hogy megremegtek a falak, és finom por hullott a mennyezetről.
Aznap este Eszter rosszul lett. Szédült, émelygett, mintha kiszaladt volna alóla a talaj. Azt hitte, csak a veszekedés miatti idegesség az oka. Reggel azonban, alig hogy kinyitotta a szemét, különös bizonyosság költözött belé. Hallotta már barátnőitől ezt az érzést, mégis váratlanul érte. Útközben a munkába bement egy patikába, és vett egy tesztet. A fürdőszoba hideg kövén ülve nézte a két határozott csíkot.
Sírt. Örömében és félelmében egyszerre. Hogyan hozzon világra egy gyermeket ebbe a feszült, mérgezett légkörbe? Egy férj mellé, aki inkább az anyjára hallgat, és egy anyós árnyékába, aki gyűlöli őt?
Márk későn érkezett haza. Komor volt, arca zárt, mint vihar előtt az ég. Kinga már felhívta, és részletesen előadta, milyen „szörnyűségeket” művelt Eszter: sértegette, kidobta, sőt majdnem rátámadt.
– Beszélnünk kell – mondta feszülten, ahogy belépett a szobába. – Anya azt mondta…
Eszter felnézett rá. Szeme piros volt a sírástól, ujjai görcsösen szorították a fehér műanyag tesztet.
– Márk, ülj le.
A férfi megtorpant. Észrevette a sápadtságát, a remegő kezét.
– Mi történt? Rosszul vagy?
– Gyereket várok. Hat hetes.
A levegő mintha besűrűsödött volna körülöttük. Márk hol a tesztre, hol Eszterre nézett. Látszott rajta, hogy gondolatai vadul cikáznak. Eszébe jutott anyja délutáni kirohanása: „Zavard el! Nem való hozzád!” És felidézte az elmúlt hónapokat is: Eszter csendes tűrését, ahogy szó nélkül viselte a pénztelenséget, az ő ügyetlenségét a legegyszerűbb házimunkákban, a hideg, szeretetlen mindennapokat.
Hirtelen értelmet nyert minden. Rádöbbent, milyen kicsinyes és nevetséges volt a külön kassza körüli huzavona. Mennyire méltatlanul hagyta magára a feleségét, miközben ő inkább az anyjánál vacsorázott, ahelyett hogy vett volna egy darab húst, és együtt készítettek volna vacsorát otthon.