Hazafelé menet Nóra betért a gyógyszertárba, és vett egy terhességi tesztet. Még azelőtt elvégezte a fürdőszobában, hogy Márk hazaért volna.
A második csík olyan erősen kirajzolódott, hogy lehetetlen lett volna félreérteni. Egy pillanatig csak bámulta, aztán a zsebébe csúsztatta a kis műanyag pálcát. Úgy döntött, egyelőre hallgatni fog. Ideje még van – de mire, azt maga sem tudta pontosan.
Furcsa hetek következtek. Kerülte a férjét, ahol csak tudta, és minden adandó alkalommal elutazott abba a kisvárosba, ahol Botond élt. A fiú egyre gyakrabban ismerte fel. Egyik alkalommal még a párnája alól is előhúzott néhány cukorkát, és összeesküvő hangon annyit mondott:
– Titok.
Nóra elmosolyodott. Botond visszamosolygott rá. Valami mégis beléhasított. Vajon kívánná-e a saját gyermekének ezt a sorsot? Nem. Haragudott-e az anyósára? Igen. Hogyan élhetne együtt ezekkel az emberekkel, hogyan nevelhetné közöttük a gyerekeit úgy, hogy tudja: mindvégig félrevezették? És ha az ő babája is ilyen lenne? Mit szólna Márk? Mit mondana az anyja?
A rosszullétek egyre gyakoribbak lettek. Sokszor émelygett, néha hánynia is kellett. Bejelentkezett a nőgyógyászatra, de még mindig nem jutott dűlőre. A döntés nevét gondolatban sem merte kimondani. Pedig ott lappangott benne a szó: megszakítani. Vagy talán inkább beadni a válópert, és hátat fordítani mindennek?
Egyik délután Botondnak sütötte a krumplit, amikor kulcs fordult a zárban. Megdermedt. Aztán átfutott rajta a gondolat: talán pontosan erre várt egész hónapban. Hogy Márk rajtakapja, hogy minden kiderüljön, hogy végre ne kelljen tovább titkolózni.
– Nóra?
Márk arca elsápadt, mintha mindjárt összeesne. Botond nyugtalanul fészkelődni kezdett.
– Titok! – ismételgette egyre hangosabban. – Titok!
Nóra leült egy székre. Reszketett a keze, a gyomra újra felfordult.
– Mit keresel itt? Hogy… mi ez az egész? – hebegte Márk.
Nóra mindent elmondott neki. Mindent, kivéve a benne növekvő életet, amelynek sorsáról még ő maga sem tudott dönteni.
Márk mellé rogyott, és a fejét a kezébe temette.
– Attól féltem, elhagysz – vallotta be halkan.
– Titok… – dünnyögte Botond makacsul.
– És ha most tudom meg, hogy hónapok óta hazudtok nekem, akkor szerinted nem mennék el? – kérdezte Nóra élesen.
– Sajnálom…
– A sajnálat kevés.
Közben a krumpli odakapott. Nóra lekapcsolta a tűzhelyet, de az égett szag újabb hullámban hozta rá az émelygést. A fürdőszobába rohant. Mire visszatért, Márk arca még sápadtabb volt.
– Gyereket várok – mondta ki végül, mintha pontot tenne a végére.
Márk szinte elszürkült.
– Elmentél a Családtervezési Központba? Csinálni kell vizsgálatokat, ultrahangot, genetikai teszteket…
– Nem kell semmi ilyesmi – vágott közbe Nóra.
Márk megmerevedett.
– Ugye nem azt tervezed, hogy…
Válasz helyett Nóra tányérra szedte a krumplit. Aztán kiment Botondért, aki a szobában hintázva ismételgette:
– Titok. Titok. Titok.
– Gyere enni, Botond – szólt neki gyengéden.
Márk a testvérét figyelte, ahogy jóízűen falatozik. Nóra csendben ült. Amikor Botond befejezte az evést, határozottan megszólalt:
– Ő velünk jön. Magunkhoz vesszük. És semmiféle különleges vizsgálat nem lesz. Csak a szokásos. Ez a mi gyermekünk. Bárhogyan is születik, szeretni fogom.
Márk arca eltorzult, és Nóra döbbenten látta, hogy könnyek gördülnek le rajta. Soha nem látta még sírni.
Botond odanyúlt, és ügyetlen mozdulattal megsimogatta a fejét.
– Jó testvér – mondta komolyan. – Ne sírj. Van játékom.
De Márk csak zokogott tovább, mint egy kisfiú, akiből egyszerre szakadt ki minden feszültség. Nóra közelebb húzódott hozzá, és átölelte.
– Elég már – suttogta. – Minden rendben lesz.