Abban az esztendőben a mandarin illata és a friss fenyőágak gyantás aromája sem tudott ünnepi hangulatot varázsolni. December harmincegyedikén Eszter és Márk lakása inkább emlékeztetett túlfeszített huzalra, amely bármelyik pillanatban elszakadhat. Már kora reggel betoppant Kinga és a húga, Renáta, és úgy vették birtokba az előszobát, mintha mindig is ott éltek volna.
Az ünnepi asztalnál Kinga terpeszkedett a főhelyen, gondosan eligazítva maga előtt a díszes terítőt, mintha ő lenne a ház úrnője – holott külön lakásban élt. Mellette Renáta fészkelődött, kanalával időnként a porcelánhoz koccanva, bólogatva minden szóra. A testes, örökké rosszalló tekintetű asszony apró, fürkésző szemekkel figyelte Esztert. Nem először jött „ünnepelni”; rendszerint azért jelent meg, hogy tanácsokkal lássa el a nővérét, miként lehetne rendre utasítani a fiatalokat.
– Nos, gyerekek – törölte meg ajkát Kinga, mintha ítéletet hirdetne –, kemény idők járnak. Minden drágul, a nyugdíj pedig nem nő vele együtt. Renáta felnyitotta a szemem. Januártól mindenki a maga pénzével gazdálkodik.
Eszter kezében megállt a salátástál.
– Ezt hogy érti, Kinga? Márkkal eddig is feleztük a rezsit, az élelmiszert én intéztem…
– Pontosan így! – vágott közbe Renáta, és gondolkodás nélkül szúrt villájára egy szelet sült húst. – Neked ott a fizetésed az étteremben, borravalóval együtt. Az én unokaöcsém meg a bútorgyárban robotol. Fiatalok vagytok, Kinga pedig idős asszony. Ne éljetek az ő rovására! Új évtől külön kassza. Ami a tiéd, az a tiéd, ami Márké, az az övé. A lakást a mérőórák szerint fizetitek, az ételt pedig mindenki magának veszi.
Eszter a férjére nézett. A harmincéves, erős testalkatú Márk lehajtott fejjel bámulta a kocsonyát a tányérján. Soha nem kedvelte a vitákat; egyszerűbb volt hallgatnia, mint ellentmondania az anyjának, aki vendégként érkezett, mégis döntéseket hozott.
– Márk? – kérdezte halkan Eszter. – Egy család vagyunk. Eddig közös volt mindenünk.
A férfi bűntudatos pillantást vetett rá.
– Anyának igaza lehet… talán így igazságosabb. Spórolnunk kellene. Próbáljuk meg.
Eszterben mintha elszakadt volna valami. A tálat keményen az asztalra tette; a csattanásra még Renáta is összerezzent.
– Rendben – felelte hűvös, metsző hangon. – Akkor mindenki magáért. Jegyezzük meg ezt a napot.
A január zordul, vastag hóval érkezett, és az új szabályok azonnal életbe léptek.
Eszter a „Meghittség” nevű étteremben dolgozott sous-chefként. Napi tizenkét órát állt a tűzhely mellett a forróságban és a gőzben, mégis szerette a munkáját, mert a csapat összetartó volt. Korábban tele szatyrokkal ment haza, háromfogásos vacsorákat készített, mosott és takarított, hogy örömet szerezzen Márknak. Most azonban stratégiát váltott.
Az étteremben a személyzet naponta kétszer ehetett. A konyha bőséges adagokat adott: tartalmas leveseket, szaftos húsételeket, ropogós salátákat. A főszakács, Gergő – nagydarab, jószemű örmény férfi – gyakran mondogatta neki: „Eszterkém, aki becsülettel dolgozik, annak jár a…”