– Nem szükséges – nyugtatta meg gyorsan Nóra. – Minden rendben. A szociális szolgálattól jöttem, a kórházból. Tudod, mi az a kórház?
– Nem szeretem az injekciókat – felelte a fiú bizalmatlanul.
– Nem lesznek tűk, ígérem! – emelte fel a kezét békülékenyen Nóra. – Csak főzni szeretnék neked valamit. Mit szólsz egy leveshez? Szereted?
– Szeretem.
– Akkor készítek egyet.
Abban bízott, hogy talál hozzá megfelelő alapanyagokat. A hűtő azonban kiábrándító képet mutatott: néhány szál virsli, egy darab felvágott és pár szem krumpli árválkodott benne. A szekrényben akadt még némi tészta, így végül egy különös, rögtönzött leves kerekedett belőle. Botond eleinte gyanakodva figyelte minden mozdulatát, hosszasan méregette őt, mintha meg akarná fejteni, mit keres ott. Amikor azonban többször is rámosolygott, a fiú arca lassan felengedett.
– Ott van a játékom – jegyezte meg halkan.
A szobában legalább akkora rendetlenség uralkodott, mint a konyhában, főként a számítógép környékén tornyosultak a dobozok és ruhák. Mégis biztató volt, hogy Botond eligazodott a gépen.
– Megmutatod? – kérdezte Nóra.
A fiú elindította a programot. Nóra felismerte: látott már róla videókat, bár sosem próbálta ki. Egyszerű, kockákból felépülő világ, mégis lekötötte az embert.
– Most mennem kell – mondta végül.
Botond hevesen bólogatott.
– Fel kell hívnom a bátyámat.
– Nem szükséges – hajolt közelebb Nóra. – Legyen ez a mi kis titkunk. Tudod, mi az a titok?
A fiú nemet intett.
Nóra előhúzott a táskájából egy csomag cukorkát.
– Nézd, ez itt cukorka. Te is látod, én is látom. – Azzal a párna alá csúsztatta. – Most már senki nem látja. De te és én tudjuk, hogy ott van. Na, ez a titok.
Nem volt biztos benne, hogy Botond valóban megértette, de abban reménykedett, hogy Márk nem fog rájönni a látogatására.
Terhességi tesztet aznap sem vett. Este kerülte Márk pillantását; attól tartott, ha a szemébe néz, azonnal lelepleződik. Csak lefekvés előtt, a sötétben kérdezett rá:
– Miért vagy egyke? Édesanyád nem szeretett volna több gyereket?
– Nem – felelte Márk kurtán, majd hátat fordított.
Másnap is elhalasztotta a vásárlást. Dolgozott ugyan, de képtelen volt a feladataira koncentrálni.
– Hol jár az eszed? – kérdezte az egyik kolléganője.
Nóra hirtelen úgy érezte, muszáj kimondania valakinek.
– Késik a menstruációm – suttogta.
– Tényleg? Adjak egy tesztet?
– Van nálad?
– Mindig tartok magamnál párat. Kissé aggódó típus vagyok.
Nórát jeges félelem szorította össze. Mi van, ha bizonyos dolgok öröklődnek? Nem véletlen, hogy Márk elhallgatta előle a testvérét. Mihez kezd majd, ha a gyerek… És egyáltalán, hogyan lehet ezt előre tudni?
– Rendben. Kérem.
A második csík alig látszott, szinte áttetsző volt.
– Ez így nem egyértelmű – magyarázta a kolléganő. – Előfordulhat hiba, vagy még túl korai. Pár nap múlva ismételd meg.
Nóra szíve úgy vert, mintha dobszó kísérné. Ekkor döbbent rá: talán nem is akar gyermeket. Nem Botond miatt, hanem Márk miatt. Mert ha ez igaz, akkor a férje éveken át félrevezette.
Két nappal később, újabb szabadnapján felhívta Márkot, hogy meggyőződjön róla, valóban dolgozik. Ezután bevásárolt – ezúttal nem a legolcsóbb termékeket választotta, mint a férje szokta, hanem rendes, friss alapanyagokat. Aztán elindult Botondhoz. Maga sem tudta pontosan, miért teszi, csak azt érezte, mennie kell.
Nem tudta eldönteni, a fiú felismeri-e. Botond inkább félrenézett, és ismét a bátyját emlegette. Nóra rendes levest főzött, alaposan kitakarított, majd leült mellé, és figyelte, ahogy játszik. A fiú olyan volt, mint egy gyermek, akit egy felnőtt testbe zártak. És ezen kívül nem látott benne semmi rosszat.