Miután befejezte a mondatot, kimondta Márk nevét, és még a telefonján tárolt fényképet is megmutatta. A recepciós azonban tanácstalanul rázta meg a fejét.
– Nem rémlik ilyen páciens – felelte közömbösen.
Nóra csalódottan sóhajtott. Annyit zötykölődött a vonaton, idegeskedett egész úton, és most úgy tűnt, teljesen hiába jött.
Ahogy lefelé sietett a lépcsőn, véletlenül nekiment a takarítónőnek.
– Csak óvatosan, kedvesem – intette a nő. – Az állapotodban vigyáznod kellene magadra.
– Milyen állapotban? – torpant meg Nóra értetlenül. – Biztos összekever valakivel.
A takarítónő áttetsző zöld szemmel fürkészte.
– Nem hinném. Hát nem babát vársz?
– Nem – vágta rá Nóra azonnal.
– Biztos vagy benne?
– Teljesen.
A kérdés mégis szöget ütött a fejében. Mikor is volt utoljára? Mintha édesanyja születésnapja környékén… Az pedig négy hete történt. Bármelyik nap megjöhet – neki mindig hosszabb volt a ciklusa. Nincs miért aggódni. És különben is, miért lenne baj? Hiszen ő és Márk gyereket szerettek volna.
– Rendben, ne haragudj – legyintett a takarítónő.
Nóra hirtelen ötlettől vezérelve újra elővette a telefonját.
– Ezt a férfit ismeri esetleg?
A nő alaposan szemügyre vette a képet.
– De még mennyire. Botond testvére.
– Botondé? – kérdezett vissza Nóra.
– Igen. A szomszéd házban lakik. Szegény fiú nem teljesen ép. Miért érdekel?
Nóra egy pillanatra lefagyott.
– Egy barátnőm hozzá készül férjhez menni – bukott ki belőle az első hazugság. – Nekem viszont nem szimpatikus.
Érezte, hogy ég az arca a szégyentől.
– Értem… Pedig úgy tudtam, már volt felesége. Talán elvált. De a barátnőd gondolja meg alaposan. Botond így született. Régen mind itt éltek. Aztán az anyja elköltözött az egészséges fiával, őt meg az apjára hagyta. Az meg iszákos volt, nem sokat törődött vele. Azt viszont el kell ismerni – bökött a fotóra –, hogy ez a Márk időnként benéz hozzájuk. Főleg, amióta az apjával történt az a baj…
Márk egyszer említette, hogy az édesapja szívrohamot kapott. De ennél többet Nóra sosem tudott meg. Lehetséges, hogy mindez igaz?
– Szóval mondd meg a barátnődnek: ez a Márk rendes ember, de a családi örökség… – hagyta félbe a mondatot a takarítónő.
– Megadná Botond címét? – kérdezte Nóra halkan.
– Minek az neked?
– Csak szeretnék beszélni vele.
A nő hosszasan méregette, majd vállat vont.
– Ha ennyire ragaszkodsz hozzá… Írd.
Amikor Nóra kilépett az épületből, úgy érezte, mintha puha vattán járna. Sok mindenre felkészült, de erre nem.
Esztelenség volt egy beteg emberhez indulni, ráadásul egyedül. Mégis tudnia kellett, mi várhat rá. Ekkor villámként hasított belé a felismerés: anyja születésnapját nem az utána következő, hanem az azt megelőző vasárnap ünnepelték. Vagyis már öt hét telt el. Az pedig túl hosszú idő.
Vehetne tesztet. De rettegett az eredménytől.
A megadott cím egy omladozó, régi házhoz vezetett. A bejárati ajtón nem volt csengő. Nóra kopogott, és magában a nagymamájához fohászkodott: „Segíts most is.” Gyerekkorában a nagyi mindig azt mondta, amíg vigyáz rá odafentről, nem eshet baja.
Az ajtó végül kinyílt.
A küszöbön egy feltűnően jóképű fiatal férfi állt: magas volt, élénk kék szemű, hosszú haja a vállára omlott – igaz, kissé ápolatlanul. Ha rendbe tenné magát, tiszta ruhát húzna a kinyúlt melegítő helyett, kifejezetten vonzó lenne.
– Jó napot – hadarta Nóra. – A szociális szolgálattól jöttem. Bemehetek?
Botond bólintott, és félrehúzódott. Tekintetében bizonytalanság bujkált.
– Fel kell hívnom a bátyámat – szólalt meg halkan, és a szoba belseje felé fordult.