– Az édesanyjáról van szó, ugye? – kérdezte az ügyintéző bizonytalanul.
– Pontosan ezért intézem így – felelte Lilla higgadtan, miközben összerendezte az iratokat. – Az ő kérését teljesítem.
Aznap este még felment a lakásba, de csak akkor, amikor Emese átment a szomszédhoz. Nem akart jelenetet. A konyhaasztalon hagyott egy lezárt borítékot. A papíron mindössze néhány sor állt: „A kívánságod szerint alakult minden. Nem kell többé elviselned engem. Én pedig nem tartozom többé ide.” A cetli mellé letette a lakáskulcsokat is.
Egyetlen dolgot vitt magával: az apjáról készült régi fényképet.
Rijeka esővel fogadta. A külvárosban talált albérletet, apró, kétszobás lakást, két ablakkal. Az egyikből a kikötő darui látszottak. Új telefonszámot igényelt, a régit végleg megszüntette. Az első napokban szinte némaságba burkolózott. Dolgozni járt, hazament, leült az ablak elé, és bámulta a szürke tengert. Nem csörgött a telefon. Senki nem kért számon rajta semmit. A csend eleinte szinte fizikai fájdalmat okozott, estére megfájdult a feje.
Aztán lassan enyhült a szorítás. Megtanulta, hogyan vásároljon csak magának. Leszokott arról, hogy tízpercenként ellenőrizze a mobilját. Egy idő után már nem rándult össze a gyomra attól a képzelt hangtól, hogy mindjárt hívják, és közlik vele: megint hibázott.
Emese akkor kezdte felfogni a helyzet súlyát, amikor egyik este sötétbe borult a lakás. Felhívta a szolgáltatót, ahol közölték vele: két hónapja nem érkezett befizetés. Tárcsázta Lilla számát. A készülék nem volt elérhető. Üzenetet írt. A rendszer jelezte, hogy megérkezett és elolvasták. Válasz nem jött.
Újra próbálkozott. Aztán ismét. Végül a szám megszűnt létezni.
Az első héten még biztos volt benne, hogy a lánya csak hisztizik. Felnőtt nő létére sértődött gyerekként viselkedik – gondolta. Majd lehiggad, visszajön, bocsánatot kér. Hiszen eddig mindig visszatért.
Csakhogy a csekkek tovább gyűltek. A bank fizetési felszólítást küldött. Kikapcsolták az internetet. Nemsokára a vizet is elzárták. Emese átsétált Kingához.
– Kinga, tudnál kölcsönadni egy keveset? Lilla utalása késik, valami banki hiba lehet – magyarázta erőltetett mosollyal.
A szomszédasszony hosszan mérte végig.
– Emese, már így is tartozol nekem. Még a múlt hónapról.
– Amint megérkezik a pénz, rendezem – bizonygatta.
– Inkább most ne – felelte Kinga, és becsukta az ajtót.
Egy hónappal később Emese kénytelen volt meghirdetni a lakást. Az ingatlanközvetítő jóval alacsonyabb árat mondott, mint amire számított. A vevők sorra visszafordultak a küszöbről. Végül annyiért kelt el, amennyi épphogy elegendő volt egy kétszobás lakásra egy külső kerületben.
Az új otthonában dobozok között ült a padlón. Az ablak egy építkezésre nézett. A fal túloldaláról hangos zene szűrődött át. Ráütött a falra, mire a hangerő egy percre csökkent, aztán újra felerősödött.
Megpróbálta felhívni azt a barátnőjét is, akivel azon a bizonyos kiállításon járt.
– Most nem alkalmas – hadarta a nő. – Majd visszahívlak.
Nem hívta.
Végül Emese elment a rendelőintézetbe. Taxira már nem költött, busszal utazott. Két órát ült a váróban. Az orvos a szemüvege fölött pillantott rá.
– A vérnyomása rendben van. A leletei is jók. Több mozgásra lenne szüksége.
– De… – kezdte Emese, és érezte, hogy most először nem tudja, hogyan folytassa.