Lilla letette a poharát az asztalra, majd az anyjára emelte a tekintetét. Emese úgy szorította a mikrofont, mintha egy bíró tartaná kezében az ítélethirdetés előtt. A teremben lassan elhalt a zsivaj.
– Ha valóban szeretnél, egyszerűen megszabadítanál a jelenlétedtől – mondta tisztán csengő, már-már derűs hangon. – Te az öregedésemre emlékeztetsz. És az apádra is, aki ma is élhetne, ha akkor nem esel pánikba.
Lilla mozdulatlan maradt. A csend szinte ránehezedett a vendégekre. Valaki döbbenten a szája elé kapta a kezét, Emese egyik barátnője zavartan félrefordította a fejét. Emese közben kiitta a vörösborát, és úgy mosolygott, mintha csupán egy jókívánságot mondott volna.
Lilla felállt, vállára vette a táskáját. Az anyja enyhe rosszallással nézett rá, mint egy pincérre, aki túl lassan hozza a számlát. Amikor kilépett a teremből, még egyszer visszapillantott. Emese már nevetgélt a barátnőjével.
A csuklóján aranyóra csillant, gravírozott felirattal: „A legjobb anyának.” Lilla három órával korábban adta át ajándékként.
Gyerekkorában az apja tanította meg biciklit szerelni. Emlékezett az olajos kezére, a garázs szagára, arra, ahogy türelmesen magyarázta a lánc működését. Tizenkét éves volt, amikor az apja egy munkanap után lefeküdt a kanapéra, és többé nem kelt fel. Lilla hívta a mentőket. Amikor Emese hazatért a gyógyüdülésről, csak ennyit mondott: „Korábban kellett volna telefonálnod. Ez a te hibád.”
Tizenkét évesen elhitte.
A következő harminc évben vezekelt. Ő fizette az anyja számláit, biztosításait, magánorvosi vizsgálatait. Rendezte a hitelkártya-tartozásokat is, amelyeket Emese antik vázákra költött. Este tízkor gyakran érkezett a szemrehányó hívás, amiért Lilla nem jelezte előre az utalást.
– Nem tudok mindent előre megtervezni, tudod jól. Ingadozik a vérnyomásom – mentegetőzött Emese.
Lilla mindig megértő volt. Legalábbis azt hitte.
Fél évvel a születésnapi ünnepség előtt Emese váratlanul megjelent az irodájában. A titkárnő zavartan mutatott a tárgyalóra. Emese az asztalfőn ült, mint egy vezérigazgató értekezlet előtt.
– Azonnal pénzre van szükségem. Egy barátnőm műtétjére. Daganatos, képzeld el.
Lilla megnyitotta a banki alkalmazást, és utalt. Egy héttel később a közösségi oldalon fotót látott: az anyja ugyanazzal a „beteg” barátnővel egy kiállításon pózolt, mindketten vadonatúj ruhában.
Nem tett szóvá semmit. Csak dolgozott tovább.
A jubileum utáni hétfőn bekopogott az igazgatóhoz.
– Áthelyezést szeretnék kérni Rijekába.
A férfi felvonta a szemöldökét.
– Tudja, hogy ott feleennyit keresne?
– Tudom.
Hosszan nézett rá, de nem faggatózott.
– Szerdára előkészítem a papírokat.
Lilla ezután a bankba ment. Megszüntette a közös számlát az anyjával, leállította az automatikus utalásokat, visszavonta a meghatalmazást a rezsifizetésről. Az ügyintéző feszült arccal figyelte a monitoron megjelenő adatokat.