– De… rohamaim vannak – mondta végül Emese, és a hangja elbizonytalanodott. – Szeretnék egy alapos kivizsgálást. Teljes körűt. A családomban nem túl jók az előzmények.
– Ugyan, kinek hibátlan az öröksége? – csukta be a kartonját az orvos. – Mozogjon többet. Következő!
Emese kisétált az épületből, és a lépcső alján megtorpant. Fogalma sem volt, merre induljon. Régebben, ha orvostól jött, automatikusan Lillát hívta fel. Panaszkodott, dramatizált, Lilla pedig máris taxit rendelt neki. Emese tiltakozott ugyan, de tudta, hogy az autó úton van.
Most nem volt kit tárcsáznia.
Céltalanul haladt az utcán, amikor egy kirakat üvegében meglátta önmagát. Egy megfáradt, idős asszony nézett vissza rá egy kopott kabátban. Az arca fakó volt, a tekintete üres. Megállt. Akkor villant belé először a gondolat: mi van, ha Lilla nem jön vissza többé?
Lilla a sarki élelmiszerboltban futott össze Márkkal. A férfi a polc előtt állt, és komoly arccal válogatta a hajdinát, mintha sorsdöntő kérdésről lenne szó.
– Maga új errefelé – jegyezte meg anélkül, hogy ránézett volna.
– Ezt miből gondolja?
– Kisváros. Itt mindenkit ismerek.
Ekkor felé fordult. Teljesen hétköznapi arca volt, semmi különös. Nem a külseje ragadta meg az embert, hanem a nyugalma.
– Márk – nyújtotta a kezét.
– Lilla.
Nem volt nagy fellángolás, sem hangos kezdet. Márk munka után gyakran beállított egy szatyor bevásárlással, és vacsorát készített. Lilla a konyhában ült, figyelte a mozdulatait. Nem kellett történetekkel lenyűgöznie, és nem faggatta arról sem, miért költözött ide. Egyszerűen jelen volt.
Egy este mégis megkérdezte:
– Miért jöttél el onnan?
– El akartam tűnni.
– Ki elől?
– Egy élet elől, ahol mindig én voltam a hibás.
Márk csak bólintott, és nem boncolgatta tovább.
Eltelt egy év, majd még fél. Lilla egy napra visszautazott a szülővárosába munkaügyben, beszállítókkal volt találkozója. Márk felajánlotta, hogy elkíséri.
– Ezt most egyedül kell intéznem – felelte Lilla.
Megértette.
A megbeszélés után maradt három órája a vonatig. A belvárosban sétált, és alig ismert rá az utcákra. Mintha minden összement volna. Végül betért a parkba. A lezárt szökőkút mellett, egy padon, egy asszony ült könyvvel a kezében. Könyvtári példány volt.
Lilla megtorpant. Emese.
Az anyja megváltozott. Ősz haját már nem festette. Olcsó, piaci kabát volt rajta, a térdén megkopott táska pihent. Lehajtott fejjel olvasott, és úgy ült ott, mint a park többi magányos idős asszonya.
Lilla nem lépett oda. Talán egy percig figyelte, aztán sarkon fordult. A pályaudvar felé menet arra gondolt: a karma nem csap le látványosan. Csendben foszt meg attól, amiből éltél, és végül egyedül hagy önmagaddal.
A vonaton elővette a telefonját. A régi számra írt: „Ma láttalak. Egyszerűbbnek tűnsz. Vigyázz magadra.” Elküdte. Nem számított válaszra.
Emese csak késő este vette észre az üzenetet. Elolvasta. Aztán még egyszer. Válaszolni akart, de nem tudta, mit írhatna. Hogy sajnálja? De pontosan mit? Harminc év mindent, vagy azt az egy mondatot az évfordulón?
Sokáig tartotta a kezében a telefont, és a kijelző halvány fénye megvilágította az arcát a sötét szobában.