Anélkül tette mindezt, hogy kikérte volna Lilla véleményét. Egyszerűen közölte vele, hogy az anyja érkezik, és ezzel lezártnak tekintette a kérdést. Mintha Lilla kívánságai, határai nem számítottak volna igazán.
Hajnali egy körül a vendégek lassan elszállingóztak. Melinda elégedetten, de kimerülten dőlt le aludni a nappaliban. Márk egyedül maradt a konyhában. A lakás romokban hevert: koszos tányérok tornyosultak mindenfelé, poharak maradtak itt-ott, a padlón gyűrött szalvéták, az asztalon ételmaradékok. A levegőt dohány és alkohol nehéz szaga töltötte meg.
Nekiállt rendet rakni. Szótlanul hordta a tányérokat a mosogatóhoz, letörölte az asztalt, összeszedte a szemetet. Minden mozdulata automatikus volt, mintha nem is gondolkodna, csak végrehajtaná, amit kell. Nem voltak érzései, csak üresség.
Három óra is elmúlt, mire végzett. Leült a kanapéra, és hosszú percekig csak a falat nézte.
Lilla telefonja továbbra sem volt elérhető. Üzenetet írt neki: „Sajnálom. Rájöttem mindenre. Kérlek, hívj fel.”
Nem tudta elküldeni. A készülék ki volt kapcsolva.
Január elsején reggel nehéz fejjel ébredt. Nem az ital miatt — alig ivott az este folyamán. A súlyt az jelentette, amit tett. Vagy inkább amit nem tett meg időben.
Felöltözött, megmosta az arcát, majd átment a nappaliba. Melinda már ébren volt, teát kortyolgatott.
— Anya, ideje hazamenned — mondta halkan, mégis határozottan.
— Tessék? Hiszen mondtam, hogy maradok még…
— Nem. Ma elmész. Most.
Melinda döbbenten nézett rá, szinte elakadt a szava.
— Márk, megőrültél? Emiatt a Lilláért?
— Nem miatta. Magam miatt — felelte nyugodtan. — Két hete kellett volna nemet mondanom. Ki kellett volna állnom a feleségem mellett. Ehelyett gyáva voltam. Könnyebb volt rád bólintani, mint beismerni, hogy nincs igazad.
— Hogy mersz így beszélni velem? Én vagyok az anyád! Én neveltelek fel!
— Pakolom a dolgaidat. Egy órán belül hívok neked egy taxit.
Melinda felugrott, kiabálni kezdett hálátlanságról, árulásról, arról, hogy mindent feláldozott érte. Márk végighallgatta. Amikor elcsendesedett, ismét nyugodtan megszólalt:
— Egy óra múlva a taxi lent lesz. És többé nem jössz ide meghívás nélkül. Ez Lilla otthona. A mi otthonunk. Itt a mi szabályaink érvényesek, nem a tieid.
Amikor az anyja elment, a lakás elcsendesedett. Olyan csend lett, amilyet már rég nem tapasztalt. Márk végigjárta a szobákat, és közben egyre erősebben érezte: elveszített valami nagyon fontosat. Valamit, amit talán már nem lehet visszahozni.
Leült a kanapéra, és újra tárcsázta Lilla számát. Ezúttal kicsöngött.
— Halló — Lilla hangja nyugodt volt, már-már hűvös.
— Lilla… bocsáss meg. Hülye voltam. Most már mindent értek.
A vonal túlsó végén csend volt.
— Anyám elment. Hazaküldtem. Többé nem jön ide a beleegyezésed nélkül. Megígérem.
— Márk, ez nem csak az anyádról szól — szólalt meg végül Lilla halkan. — Arról van szó, hogy nem hallottál meg engem. Egyáltalán nem. Döntöttél, és nekem alkalmazkodnom kellett.
— Tudom. És szeretném jóvátenni. Ha adsz egy esélyt.
Lilla felsóhajtott.
— Időre van szükségem. Nem tudom. Fogalmad sincs, milyen érzés a saját otthonodban feleslegesnek lenni.
— Értem. Sajnálom. Tényleg sajnálom.
— Pár nap múlva beszélünk.
A hívás megszakadt. Márk letette a telefont, és ránézett a kis papírra, amely még mindig ott feküdt az éjjeliszekrényen.
Ez az újév vendégek, zaj és zűrzavar nélkül telt el számára, de egy világos felismeréssel: mások kényelme nem épülhet valaki más türelmére. Megértette, hogy Lillának joga volt a nyugalomhoz a saját otthonában, és hogy akkor veszítette el a bizalmát, amikor hallgatást választott a védelem helyett.
A telefon megrezdült. Üzenet érkezett Lillától: „Átgondolom. De tudd: ha még egyszer megismétlődik, örökre elmegyek.”
Márk azonnal válaszolt: „Nem fog. Megígérem.”
Lilla egy hét múlva tért vissza. Hosszan beszélgettek. Őszintén, kerülgetés nélkül. Márk elismerte minden hibáját, és megígérte, hogy többé nem enged káoszt az életükbe Lilla beleegyezése nélkül. Lilla adott még egy esélyt, de világossá tette: ha egyszer is a kényelmet választja az ő lelki békéje helyett, akkor vége lesz.
Márk tudta, hogy nem fenyegetőzés. Látta a szemében. Hálás volt ezért az esélyért. Amiért Lilla nem zárta be végleg az ajtót, hanem lehetőséget adott a jóvátételre.
Melinda pedig többé nem jelent meg váratlanul. A következő újévet kettesben ünnepelték — csendben, nyugodtan, pontosan úgy, ahogyan mindketten szerették volna.