…és befejezte a mondatot: „…én pedig elutaztam, hogy botrányok nélkül köszöntsem az új évet.”
Nem írt alá semmit. Nem magyarázkodott. A cetlit az előszobai kisszekrényre tette, pont oda, ahol azonnal észre lehet venni.
Felkapta a táskáját, kilépett a lakásból, gondosan bezárta maga mögött az ajtót, majd lesétált a lépcsőn. Odakint csípős hideg fogadta, mégis frissnek érezte a levegőt. Lilla mélyet lélegzett, és először hosszú idő után valami könnyű, felszabadító érzés futott át rajta.
Taxit intett, és a pályaudvar felé vitette magát. A vonat, amely arra a városra indult, ahol Nóra lakott, még csak egy óra múlva indult. Megvette a jegyet, helyet foglalt a váróteremben, majd kikapcsolta a telefonját. Nem akart hívásokat, üzeneteket, sem magyarázatokat hallgatni.
A vonaton az ablak mellett ült, és némán figyelte az elsuhanó tájat. Nem kavargott benne düh, sem sértettség. Inkább valami szokatlan nyugalom telepedett rá, mintha végre letehette volna azt a nehéz terhet, amelyet túl sokáig cipelt magával.
Nóra a peronon várta, két papírpohár forró kávéval és egy öleléssel.
— Mesélj, mi történt? — kérdezte halkan.
— Később — rázta meg a fejét Lilla. — Most csak csendre van szükségem.
Nóra nem faggatózott tovább. Hazavitte, megmutatta a vendégszobát, ahol Lilla lepihenhetett.
— Maradj, ameddig jól esik — mondta. — Az újévet megünnepeljük kettesben, nyugodtan. Vagy csatlakozik a bátyám is, ő is jön. Se lárma, se tolakodó rokonok.
Lilla elmosolyodott. Őszintén, felszabadultan — talán először hónapok óta.
Márk kora este ért haza. Bevásárlószatyrokat cipelt, pontosan azt vette meg, amit az anyja felsorolt az ünnepi vacsorához. Amikor felért az emeletre, megtorpant.
A folyosón ott sorakoztak Melinda bőröndjei. Két nagyobb, néhány szatyor, és egy dobozban egy cserepes ibolya. Mind gondosan a fal mellé állítva.
— Ez meg mi a… — csúszott ki a száján.
Kinyitotta az ajtót, belépett, és körbenézett. A lakás szinte nyomasztóan csendes volt.
— Lilla? — szólította.
Válasz nem érkezett.
— Anya?
A nappaliból Melinda dugta ki a fejét, álmosan, összekócolt hajjal.
— Márk, miért kiabálsz? Elszenderedtem…
— Anya, a cuccaid kint vannak a lépcsőházban.
— Tessék?! — felkapta a fejét, és az előszobába sietett. — Hogy kerültek oda?
Márk ekkor vette észre a cetlit. Felvette, elolvasta, majd újra végigfutotta a sorokat.
„Az édesanyád holmijai a lépcsőházban vannak, én pedig elutaztam, hogy botrányok nélkül ünnepeljem az újévet.”
Csak állt a papírral a kezében. Melinda kitépte belőle, és maga is elolvasta.
— Micsoda?! Hogy merészeli?! Márk, hallod?! Kidobott engem! Engem, a saját anyádat!
Márk nem szólt. Újra és újra elolvasta magában a mondatot, mintha attól várná, hogy más értelmet nyerjen. De a szavak nem változtak.
— Márk! Teszel végre valamit, vagy csak bámulsz?!
Elővette a telefonját, felhívta a feleségét. Hosszú kicsengés, majd a géphang: „Az előfizető nem kapcsolható.”
Újra próbálta. Aztán megint. Ugyanaz az eredmény.
— Nem veszi fel — mondta halkan.
— Akkor menj, keresd meg! Hozd vissza! Magyarázd el neki, hogy ez elfogadhatatlan!
Márk az anyjára nézett, majd a cetlire, végül a telefonra. Lassan kezdett megérteni valamit: ezt már nem lehet elsimítani egy beszélgetéssel.
Melinda panaszkodni kezdett, a szégyenről, a szomszédokról, arról, hogy ő mindig tudta, Lilla rossz feleség. Márk alig figyelt. Bement a hálószobába. Lilla ruhái ott lógtak a szekrényben, de a táskája hiányzott. A neszesszer sem volt sehol. Az a könyv, amit mindig az éjjeliszekrényen tartott, eltűnt.
Elment. Tényleg elment.
Visszament az előszobába. Melinda még mindig beszélt. Márk szó nélkül kiment a folyosóra, és elkezdte visszahordani a bőröndöket.
— Na végre — jegyezte meg elégedetten Melinda. — Legalább te tudod, mi a rend.
Márk nem válaszolt. Becsukta az ajtót, de belül valami egyre szorosabban markolta.
Estére megérkeztek a vendégek, akiket Melinda hívott meg. Fél óra alatt vagy tízen lettek. Ő lelkesen fogadta őket, dicsérte az estét, az ünnepet. Márk a konyhában ült, maga elé meredve.
Az egyik szomszéd, Beáta férje, odalépett hozzá.
— Miért vagy ilyen levert? Ünnep van!
— A feleségem elutazott — mondta röviden Márk.
— Elutazott? Hová?
— Nem tudom. Azt mondta, botrány nélkül akar ünnepelni.
A férfi elgondolkodva hümmögött.
— Akkor annak oka volt. A nők nem szoktak csak úgy elmenni.
Márk nem felelt.
A lakás egyre hangosabb lett. Nevetés, zene, pohárcsörgés. Melinda ragyogott, kínálta az ételeket, vicceket mesélt. Márk csak ült, és tudta: ez az este nem róla szól. Soha nem is akarta így. Csak belement, mert könnyebb volt nem ellentmondani.
Lilla viszont nem vitatkozott. Egyszerűen kilépett az életéből.
Újra hívta. A telefon továbbra is elérhetetlen volt.
Éjfél felé már mindenki jókedvűen italozott. Melinda karaokézott, Beáta táncolt egy idegennel. Márk kiment az erkélyre, hogy végre csend vegye körül.
A város fényei ragyogtak, mindenhol zene és nevetés hallatszott. Valahol ott, egy másik lakásban, a felesége az új évet köszöntötte. Nélküle. Veszekedés nélkül. Az anyja nélkül.
Eszébe jutott, hogyan tervezték még két héttel korábban a szilvesztert: egy nyugodt estét kettesben, különleges vacsorával, egy régi kedvenc filmmel, pezsgővel az erkélyen. Csak ők. Csendben, békében.
És ő mindezt úgy engedte el, hogy meg sem kérdezte, mit szeretne igazán.