Márk zavartan toporgott egy pillanatig, majd lesütötte a szemét, mintha hirtelen érdektelenné vált volna számára az egész helyzet.
— Jól van, anya… legyen úgy, ahogy szeretnéd — mondta végül kelletlenül.
Lilla lassan, szinte mechanikusan letette a csészét az asztalra. Odabent mintha valami végleg elszakadt volna. Nem lepődött meg — pontosan tudta, mi történik. Megint. Az ő véleménye ismét súlytalan maradt, elnyelte a hangosabb akarat.
A következő napok feszült légkörben teltek. Melinda minden reggel új lendülettel vetette bele magát a lakás „rendbetételébe”. Átrendezett, pakolt, utasításokat osztogatott, mintha a saját birodalmában lenne. Lilla munka után fáradtan lépett be az ajtón, és estéről estére újabb meglepetések várták: kedvenc vázája másik polcra került, a díszpárnák idegen sorrendben hevertek a kanapén, a fürdőszobában pedig nyilvánvaló nyomai voltak annak, hogy valaki belenyúlt a kozmetikumai közé.
Egy este aztán szembesült a végső határátlépéssel: a szekrényajtó nyitva állt, a ruhái átrendezve, gondosan sorba rakva — de nem az ő rendje szerint.
— Melinda, kérlek, ne pakold át a dolgaimat — szólalt meg óvatosan, igyekezve higgadt maradni.
— Ugyan már, csak segítek! — legyintett az asszony. — Rendet csináltam. Nem baj az, ha tisztaság van a lakásban. Őszintén szólva káosz volt ott bent, pólók a ruhákkal keverve. Most minden szín és évszak szerint külön van.
— Nekem az a rend, ahogy volt — felelte Lilla csendesen. — Nem szeretném, ha bárki a személyes holmijaimhoz nyúlna.
Melinda arca eltorzult.
— Nahát, micsoda érzékenység! Márk, hallod, milyen hangnemben beszél velem a feleséged?
Márk a kanapén ült, a telefonjába merülve. Úgy tett, mintha nem hallaná a párbeszédet. Lilla észrevette, ahogy a férfi válla megfeszül, de a tekintete nem mozdult el a kijelzőről.
Három nappal szilveszter előtt Lilla belépett a lakásba, és azonnal megcsapta a készülődés nyomasztó jele. Girlandok lógtak a falakon, mindenütt télapós és hóleányos figurák sorakoztak, a konyhában pedig hatalmas szatyrokban álltak az élelmiszerek — egyértelműen egy nagyobb vendégsereg számára. Az asztalon egy papírlap hevert, rajta gondosan felírt menüsorral.
— Melinda… ez meg micsoda? — kérdezte döbbenten.
— Hát készülünk az újévre! — jelentette ki elégedetten. — Meghívtam mindenkit. Olyan tizenöt fő biztos jön, de lehet, hogy húsz is összegyűlik. Illik méltó módon köszönteni az évet. Összeírtam, mit főzünk: holnap kocsonya, holnapután saláták. Te is besegítesz, ugye?
Lilla halántékában lüktetni kezdett a vér.
— Meghívtál embereket a lakásunkba… a beleegyezésünk nélkül?
— Jaj, ne viccelj már! Ünnep van! Ki ne örülne ennek? És különben is, januárig maradok. Így mindenkinek egyszerűbb. Nincs hová mennem, itt meg van hely bőven. Meg hát ki főzne, ha elmennék? Te? Hiszen alig tudsz valamit rendesen elkészíteni.
Lilla ekkor fordult a férjéhez, aki épp akkor lépett be az előszobába.
— Márk, hallod ezt?
— Igen… anya mondta — bólintott. — Nem nagy ügy, kibírjuk még egy kicsit.
— Kibírjuk? — Lilla hangja megfeszült. — Januárig két teljes hét van még!
— Ne csinálj jelenetet — sóhajtott Márk. — Ő az anyám. Hová menjen? Náluk nincs fűtés.
— A szerelők nem javították meg?
— Hát… csúsznak egy kicsit — felelte bizonytalanul.
— Csúsznak… értem — mondta Lilla, és ezzel lezárta a beszélgetést.
Bement a hálószobába, maga mögött hagyva a vitát.
Leült az ágy szélére, kezeit az ölébe ejtette, lassan, tudatosan lélegzett. Nyugalmat keresett, de helyette valami más érkezett: rideg, tiszta felismerés.
Több beszélgetés nem lesz. Sem most, sem később. Márk nem lát problémát. Nem érzékeli, hogy a felesége fulladozik a saját otthonában. Nem veszi észre, hogy az anyja teljesen kiszorította őt — nemcsak térben, hanem lélekben is. És talán nem is akarja látni. Mert akkor döntenie kellene. Márpedig a döntés felelősség, azt pedig ő mindig kerülte.
Lilla elővette a telefonját, és üzenetet írt Nórának:
„Átmehetek hozzád újévre? Nagyon sürgős.”
A válasz szinte azonnal megérkezett:
„Persze! Akár holnap is. Mi történt?”
„Később elmondom. Köszönöm. Megmented az életem.”
Kikapcsolta a telefont, majd kis sporttáskát vett elő. Ruhákat pakolt bele, pipereholmikat, iratokat, töltőt, egy könyvet, amit régóta szeretett. Minden mozdulata határozott volt. Nem mérlegelt, nem latolgatott. A döntés megszületett, és ezzel furcsa béke költözött belé.
Az este hátralévő része csendben telt. Vacsorázni kiment, evett pár falatot, nem szólt semmit, aztán visszavonult a szobába. Melinda lelkesen ecsetelte a másnapi terveket, a bevásárlást, az ablakpucolást, de Lilla csak bólogatott, a szavak el sem jutottak hozzá.
Az éjszaka nyugtalan volt. Újra és újra átgondolta a lépéseit. Reggel, amíg mindenki alszik, elrendezi. Kiviszi Melinda holmiját, hagy egy üzenetet, és elmegy. Egyszerűen. Magyarázkodás nélkül. Mert magyarázni felesleges.
December 31-én hajnalban, hatkor ébredt. Márk mélyen aludt, Melinda a nappaliban horkolt. A lakás szokatlanul csendes volt — talán hosszú idő óta először.
Lilla felöltözött, vállára vette a táskát, majd a nappaliba ment. A kanapén takarók és párnák között tornyosultak az anyós csomagjai. Lilla módszeresen, hangtalanul összeszedte a bőröndöket, a szatyrokat, még a cserepes ibolyát is. Semmit nem hagyott ki.
Melinda megmozdult álmában, motyogott valamit, de nem ébredt fel. Lilla kinyitotta a bejárati ajtót, és egyesével kivitte a csomagokat a lépcsőházba. Gondosan a fal mellé rendezte őket, hogy ne legyenek útban.
Visszalépett a lakásba, bezárta az ajtót, és egy pillanatra megállt. Minden csendes volt. Az asszony még mindig aludt.
A kulcsok nála maradtak — zárat nem kellett cserélni, Melinda nem volt bejelentve ide, és saját kulcsa sem volt. Lilla elővett egy lapot és egy tollat. Röviden, sallangok nélkül írni kezdett: „Az édesanyád holmijai a lépcsőházban vannak, és…”