Lilla kimerülten ért haza a munkából. A napja végeláthatatlannak tűnt: egymást érték a kimutatások, a megbeszélések, és minden határidő vészesen csúszott. Beszerzési menedzserként dolgozott egy kisebb cégnél, és az év vége mindig őrület volt, mert minden partner még az ünnepek előtt le akarta zárni a szerződéseket. A cipőjét ledobta az előszobában, és egyenesen a konyha felé vette az irányt, abban reménykedve, hogy legalább egy csésze teát nyugodtan megihat.
Márk, a férje, az asztalnál ült, a telefonját nyomkodta. Amikor Lilla belépett, felnézett, majd félvállról odavetette:
— Anyu holnapután jön. Pár napra. Amíg elintézem a lakásával kapcsolatos ügyeket.
Lilla megdermedt, kezében a vízforralóval.
— Hogyhogy jön? Erről nem beszéltünk…
— Mit kéne ezen megbeszélni? Az anyámról van szó. Fűtésproblémája van, a szerelők csak egy hét múlva jönnek. Nem hagyhatom, hogy fázzon.
— Márk, két hét van hátra szilveszterig. Úgy terveztük, hogy nyugodtan, kettesben ünneplünk. Erről már egy hónapja beszéltünk.
— Ugyan, attól még ünneplünk — morogta Márk, majd újra a telefonjára meredt, jelezve, hogy a téma lezárva.
Lilla feltöltötte a forralót és bekapcsolta. A gyomra összeszorult attól az érzéstől, hogy a „pár nap” nagyon könnyen hetekké válhat. Túl jól ismerte a férje anyját ahhoz, hogy másban reménykedjen.
Melinda szombat reggel érkezett. Lilla ajtót nyitott, és nem egyetlen utazótáskát látott, hanem két hatalmas bőröndöt, három megpakolt szatyrot és egy dobozt, amelyre nagy betűkkel az volt írva: „Törékeny”.
— Szervusz, Lillácska — mondta Melinda, és már lépett is be, meghívásra sem várva. — Szólj Márknak, segítsen bevinni a holmikat, egyedül nem boldogul.
Lilla szó nélkül felkapott egy szatyrot, és követte őket. Márk lihegve cipelte a bőröndöket, miközben az anyja már a nappali közepén állt, és kritikus szemmel pásztázta a lakást.
— A kanapét át kellene tenni, a könyvespolcot meg akár el is lehetne vinni innen. Sokkal tágasabb lenne — jegyezte meg, miközben levette a kabátját. — És milyen sötét van! Erősebb izzók kellenének.
Lilla a férjére nézett, várva, hogy legalább annyit mondjon: „anya, hagyjuk”, de Márk csak bólintott, majd eltűnt a konyhában.
— Melinda, ilyen csomagokkal hosszabb időre tervez? — kérdezte Lilla óvatosan.
— Ki tudja, meddig tart a javítás. Inkább mindent hoztam. Jobb, mint ide-oda rohangálni apróságokért. Ráadásul van itt hely bőven, nem igaz?
Lilla lenyelte az indulatait, és visszament teát készíteni. Úgy érezte, mintha a lakás hirtelen összement volna — nem a falak, hanem a levegő lett nehezebb.
Estére Melinda teljesen birtokba vette a nappalit. Holmija hevert a kanapén, a fotelben, a dohányzóasztalon. Kozmetikumok, gyógyszerek és magazinok kerültek a polcokra, mintha hónapokra rendezkedne be. Az asztalon megjelent egy ismeretlen bögre, az ablakpárkányon pedig egy cserepes növény.
— Ez egy ibolya — magyarázta Melinda. — Mindig magammal hozom. Nélküle nem érzem jól magam.
Lilla csak bólintani tudott.
Vacsorakészítés közben Melinda tízpercenként benézett a konyhába, és tanácsokat osztogatott.
— A krumplit apróbbra vágd, hamarabb megfő. A húst túlsütötted, így rágós lesz. Márk a puhát szereti. Jó lenne, ha rendesen megtanulnál főzni. Ennyi idősen én már negyvenféle salátát és tizenöt levest tudtam.
Lilla erősebben szorította a kést, de hallgatott, és tovább aprította a zöldségeket. Márk a szobában ült a számítógép előtt, mintha dolgozna.
— És különben is — folytatta Melinda —, itt sok mindent át kellene alakítani. Ezek a virágok csak a port gyűjtik, a szőnyeg meg elavult. Egy kis felújítás csodákat tenne. A szomszédomnál nemrég volt renoválás, gyönyörű lett! Modern, új. Ez a lakás meg olyan, mint a múlt században.
Lilla nagy levegőt vett.
— Melinda, ez a mi otthonunk. Így jó nekünk.
— Én csak jót akarok, nem parancsolok — sértődött meg az asszony. — A fiatalok ma már mindenre megsértődnek.
Másnap Lillát a tévé hangja ébresztette. Melinda már kora reggel a nappaliban ült, és egy beszélgetős műsort nézett teljes hangerőn. Vasárnap volt, reggel nyolc. A hétvégi lustálkodásról lemondhatott.
Lilla a konyhába ment, hogy legalább a kávéját csendben megigya, de Melinda azonnal követte.
— Lillácska, gondolkodtam valamin. Mindjárt itt az újév! Igazi ünneplést kellene rendezni. Meghívom a barátnőimet, Márk a kollégáit. Beátát, a szomszédasszonyt is illene elhívni, szegény egyedül él. Csinálunk nagy lakomát, ahogy régen szokás volt: kocsonya, aszpik, rendes franciasaláta, nem ez az egyszerűsített változat.
Lilla megállt, kezében a csészével.
— Mi Márkkal úgy terveztük, hogy kettesben töltjük a szilvesztert. Nyugodtan.
— Ugyan már! — legyintett Melinda. — A fiatalok mindig elvonulnak. Az ünnepnek zajosnak kell lennie, vendégekkel, nevetéssel! Zene hajnalig, tánc! Ez az igazi újév, nem az, hogy ketten ültök, mint két nyugdíjas.
Ebben a pillanatban lépett ki Márk a hálószobából.
— Márk, ezt megbeszéltük… — kezdte Lilla halkan.
— Anya, talán tényleg nem kéne… — mondta bizonytalanul a férfi.
Melinda felvonta a szemöldökét, és élesen ránézett a fiára, mintha most készülne igazán belekezdeni abba, amit gondolt.