Eszter a bejárati ajtó mögött megtorpant, mintha gyökeret vert volna a lába. Úgy érezte, az arcából kifut a vér. Csak annyit akart, hogy átszóljon Márknak: ideje indulni, hiszen a szüleivel beszélték meg a találkozót a kávézóban az eljegyzés apropóján. Ám azok a halk, magabiztos mondatok, amelyeket Kinga, Márk édesanyja mondott, szó szerint helyben tartották.
A nappaliban Kinga a kanapén ült a fia mellett. Márk a telefonját nézte, de a féloldalas bólintása egyértelművé tette: figyel, minden szót hall.
– Anya, hagyjuk már… – felelte csendesen, tiltakozásnak nyoma sem volt a hangjában, inkább fáradt belenyugvás. – Úgysem döntöttük még el, hol fogunk lakni.
– Pont erről beszélek – hajolt közelebb Kinga, még lejjebb véve a hangját, noha Eszter így is tisztán értette. – Az ő lakása a belvárosban van, háromszobás, felújított, minden rendben vele. A szülei ajándékozták neki, amikor nagykorú lett. A miénk meg… tudod te is. Ha oda jelented be magad, később mindent el lehet intézni okosan. Majd beszélek egy ügyvéddel, van ismerősöm. Csak az a lényeg, hogy Eszternek ne tűnjön fel idő előtt.
Eszter ösztönösen a szája elé szorította a kezét, nehogy a lélegzete elárulja. A szíve olyan erővel vert, hogy azt hitte, a nappaliban is hallani lehet. Lassan hátralépett, a falnak dőlt. A lábai remegtek.
Hogy történhetett ez? Még egy nappal korábban minden másnak tűnt. Márk virággal érkezett, lelkesen beszélt közös terveikről, gyerekekről, arról, hogyan rendezik majd be együtt Eszter lakását – hiszen az ő egyszobása a külvárosban aligha volt ideális egy családnak. Eszter örült, hogy ő is hozzá tud tenni valami fontosat a közös jövőhöz. A lakást huszonötödik születésnapjára kapta: tágas volt, világos, magas mennyezettel és öreg hársfákra néző ablakokkal. Minden zugját szerette, minden apróságot maga választott.
És most… ezek a mondatok. „Majd én mindent elintézek.” Mit jelent ez? Válást? Vagyonmegosztást? Vagy valami még rosszabbat?
Halkan visszasétált az előszobába, úgy tett, mintha épp akkor érkezett volna, és hangosan szólt be:
– Márk! Kész vagyok!
A férfi mosolyogva jött elé, a megszokott kedves mosollyal. Megfogta Eszter kezét, puszit nyomott az arcára.
– Gyönyörű vagy ma – mondta.
Eszter viszonozta a mosolyt, bár belül minden a feje tetejére állt.
A kávézóban látszólag minden a megszokott mederben zajlott. Kinga udvarias volt, érdeklődött Eszter munkájáról, a készülő esküvőről, még a ruháját is megdicsérte. Márk az asztal alatt fogta Eszter kezét, az apjának lelkesen mesélt egy új munkahelyi projektről. Kívülről nézve tökéletes családnak tűntek.
Eszter azonban most már minden pillantást, minden hangsúlyt észrevett. Feltűnt neki az a finom lekezelés, amikor Kinga a lakásról beszélt: „igen, a belváros tényleg praktikus”, vagy amikor a dizájneri munkáját említette: „szép szakma, persze a család a legfontosabb”.
Vacsora után, hazafelé az autóban Márk megszólalt:
– Nagyon kedvel téged anya. Teljesen el van ragadtatva.
Eszter alaposan ránézett.
– Tényleg? Nekem inkább úgy tűnt, kicsit bizalmatlan.
– Ugyan már – nevetett fel Márk. – Csak aggódik értem. Azt szeretné, hogy minden rendben legyen.
Rendben. Az ő elképzelése szerint.
Otthon Eszter sokáig forgolódott. Márk már aludt mellette, egyenletesen lélegzett. Ő a plafont nézte, és felidézte a kezdeteket.
Két éve ismerkedtek meg egy kiállításon, ahol Eszter belsőépítészeti munkáit mutatta be. Márk egy barátjával érkezett, megszólította, dicsérte a terveit. Aztán jöttek a találkozók, a séták, az első csókok. Márk figyelmes volt, gondoskodó, mindig meghallgatta. Sokszor mesélt az édesanyjáról, aki egyedül nevelte fel válás után, és mindent feláldozott érte. Eszter ezt tisztelte, sőt értékelte.
Most viszont egy másik arcát látta az egésznek.
Másnap Kinga felhívta Márkot. Eszter a konyhában volt, és kihangosítva hallotta a beszélgetést, miközben Márk kávét főzött.
– Kisfiam, gondolkodtam… nem lenne jobb, ha először hozzám költöznétek? Nálam több a hely, aztán majd kitaláljátok a lakás dolgát.
– Anya, ezt már megbeszéltük – válaszolta Márk türelmesen. – Eszter maradna a saját lakásában, és én is. Kényelmes, jó helyen van.
– Ahogy akarod – sóhajtott Kinga. – Csak értetek aggódom. Ki tudja, mi lesz még…
Eszter belépett a konyhába.
– Jó reggelt, Kinga – szólt bele a telefonba nyugodt hangon.
– Eszterkém, szia – váltott azonnal mézes hangnemre. – Épp tanácsot adok Márknak…
– Köszönöm az aggódást – felelte Eszter halkan, de határozottan. – A lakhatásról mi ketten döntünk. Ez a mi közös ügyünk.
Rövid csend lett.
– Természetesen – mondta végül Kinga. – Én csak anyaként…
– Értem – mosolygott Eszter, bár ezt senki sem látta.
A hívás után Márk meglepetten nézett rá.
– Miért voltál ilyen kemény?
– Véleményem már nem lehet? – kérdezte Eszter nyugodtan.
– Dehogynem… csak anya megszokta, hogy…
– Hogy helyetted dönt – fejezte be Eszter.
Márk elkomorult.
– Ne kezdjük ezt megint.
Eszter nem vitatkozott tovább. Még nem. Gondolkodnia kellett.
Este átjött hozzá Nóra, akivel még az egyetemen barátkoztak össze. Eszter mindent elmesélt: a fültanúként hallott beszélgetést és a reggeli telefonhívást is.
– Ez durva – kerekedett el Nóra szeme. – Ez nyílt manipuláció. A lakásodra pályázik, Márkon keresztül.
– Tudom – sóhajtott Eszter. – Csak azt nem, hogyan bizonyítsam. Márk nem rossz ember, de mindenben hallgat rá.
– Tipikus anyuci kedvence – mondta ki Nóra. – Amíg az anyja él és beleszól, addig ő ugrik.
– Harminckét éves férfi… – jegyezte meg Eszter halkan.
– Papíron – vont vállat Nóra. – Viselkedésben még mindig az a kisfiú, aki fél nemet mondani.
Eszter elhallgatott.
– És szerinted mit tegyek?
– Először beszélj vele őszintén. Mondd el, mit hallottál, és figyeld a reakcióját.
– És ha letagadja?
– Akkor… akkor nagyon komolyan el kell gondolkodnod azon, milyen jövő vár rád vele, mielőtt továbblépnétek a közös tervek felé.