– Gondold végig alaposan, kell‑e neked ilyen férj – mondta Nóra komoran. – A házasság nem csak érzelem. Bizalomról és kölcsönös tiszteletről is szól. Itt pedig már az elején megjelent a ferdítés.
Eszter bólintott. Igaza volt. Beszélniük kell. Csak nem azonnal. Előbb össze kellett szednie magát, hogy ne indulatból szólaljon meg.
Eltelt egy hét. Ő és Márk tovább szervezték az esküvőt: helyszíneket néztek, vendéglistát egyeztettek, részletekről vitatkoztak. Kívülről Eszter pontosan ugyanúgy viselkedett, mint addig, belül azonban folyamatos feszültség dolgozott benne. Egyre több apróság tűnt fel neki: Kinga naponta telefonált, Márk minden ilyen beszélgetés után kissé elzárkózóbb lett, és túl gyakran hangzott el a szájából, hogy „anya szerint…” vagy „anya úgy gondolja…”.
Aztán történt valami, ami végleg átbillentette benne a mérleget.
Márk azon az estén későn ért haza. Azt mondta, beugrott az anyjához.
– Nem volt jól – magyarázta. – Felment a vérnyomása.
Eszter csak biccentett. Tudta jól, hogy Kingánál időről időre előjönnek ezek a „rosszullétek”, főleg akkor, amikor valami nem az elképzelései szerint alakul.
– És miről beszéltetek? – kérdezte higgadt hangon.
– Semmi különösről – felelte Márk, miközben elfordította a tekintetét. – Csak… megemlítette, hogy nem ártana sietni a lakcímbejelentéssel. Szerinte jobb mindent az elején rendesen elintézni.
Eszter hosszasan nézett rá.
– Márk – szólalt meg végül csendesen. – Hallottam a beszélgetéseteket azon az estén, az eljegyzés után. Amikor az anyád a lakásomról beszélt.
Márk megdermedt.
– Mit… mit hallottál pontosan?
– Mindent – válaszolta egyenletesen. – Azt is, hogy hozzám kellene bejelentkezned. És azt is, hogy utána majd ő „elintéz mindent”.
Márk arca elsápadt.
– Eszter, ez… ez nem úgy van, ahogy gondolod.
– Akkor hogyan van?
Leült a kanapéra, tenyerébe temette az arcát.
– Anya csak aggódik – mondta tompán. – Azt szeretné, hogy minden rendben legyen velünk. A vagyon, meg… csak arra az esetre.
– Milyen esetre? – kérdezett vissza Eszter. – Válásra? Hogy az anyád igényt tarthasson az én lakásomra?
– Nem! – kapta fel a fejét Márk. – Csak meg akar védeni engem. Azt mondja, neked van lakásod, nekem meg nincs semmim.
Eszterben jeges üresség terült szét.
– Vagyis szerinte természetes, hogy megosszam veled azt, amit a szüleimtől kaptam, miközben te nem teszel bele semmit?
– Nem így… – akadt el Márk hangja. – Ő csak…
– Manipulál téged – mondta Eszter nyugodtan. – És te hagyod.
Márk nem válaszolt.
– Szeretlek – folytatta Eszter, leülve vele szemben. – Tényleg. De nem fogok hozzámenni egy olyan emberhez, aki hagyja, hogy az anyja előre megtervezze, miként vegye el a lakásomat.
– Senki nem akar elvenni semmit! – csattant fel.
– Akkor magyarázd meg, mit jelentett az, hogy „utána mindent elintézek”.
Márk ismét lesütötte a szemét.
– Nem tudom – suttogta. – Anya néha mond ilyeneket… aztán nem lesz belőlük semmi.
Eszter felállt.
– Gondolkodnom kell – mondta határozottan. – Komolyan.
Márk szólni akart, de Eszter felemelte a kezét.
– Most ne. Adj időt.
Azon az éjszakán Eszter nem aludt. A fejében újra és újra lepörgött, milyen lehetett volna minden, és mivé vált. Azt mérlegelte, bízhat‑e Márkban, és hogy képes lesz‑e valaha nemet mondani az anyjának.
Másnap Kinga személyesen jelent meg náluk, egy doboz süteménnyel és aggódó arckifejezéssel.
– Drága Eszterkém – kezdte már az ajtóból. – Márk mindent elmondott. Félreértetted a helyzetet…
Eszter nyugodtan nézett rá.
– Pontosan értettem, Kinga.
– Én csak a fiam boldogságát tartom szem előtt…
– És az enyémet? – kérdezte Eszter. – Amikor azon gondolkodott, hogyan lehetne rajta keresztül megszerezni a lakásomat?
Kinga szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki hang rajta. Márk a háttérben állt, a padlót bámulva.
Abban a pillanatban Eszterben világossá vált: a döntés már megszületőben van. A végső lépés még várat magára, de hamarosan eljön az a pillanat, amikor olyat tesz, amire egyikük sem számít, és akkor minden eldől.